Kezdjük az elején egy disclaimerrel, mivel privátban már elég vad megkereséseket kaptam, a tréfa szintjén is, de volt, aki komolyan gondolta: hogy került e hét éve párton kívüli blog a Szabadság és Szolidaritás parlamenti képviselőjének, Somogyi Szilárdnak a szlovák nyelvű blogjára?
- Nem, (még:) nem kaptam állásajánlatot Somogyi Szilárdtól.
- Nem, továbbra sem lettem sem az SaS, sem semmilyen más párt tagja.
- Igen, ismerem Somogyi Szilárdot, mint ahogy az összes jelenleg blogoló szlovmagy politikussal hivatalból beszélő viszonyban vagyok, sőt, a telefonszámuk is megvan, az egy más kérdés, hogy beszélgetni nem mindig szoktunk, de tehetnénk. (Ezt majd a lehallgatási átiratok bizonyítják.)
- Somogyi Szilárd a Creative Commons Nevezd meg!-Ne add el!-Ne változtasd! 2.5 Magyarország License alapján használta fel az írást.
Hát így, szal’ aki a Liberális Ház portási posztjára vizionálja e sorok íróját, az kis összeggel fogadjon a választási eredményekre.
A szlovák nyelvű verzió egyébként példátlan karriert futott be, a vybrali.sme.sk-n 106 szavazatot kapott, és kikerült a Sme főoldalára is. Igen, arra a helyre, köszönöm, söröket péntek este Komáromban lehet fizetni. Nagy thx funkyou86-nak, hogy megseózta. Mivel az írás tele van linkkel, ez a látogatottságot is alaposan megdobta.
Mulatságos, de a legtöbb embert az érdekli, hogy „És ezt a Somogyi maga fordította?”. Nos, nem tudom, bevallom, magam ezt a kérdést nem gondoltam annyira relevánsnak.
És akkor jöjjön a rendes poszt, mely még tegnap délután íródott. Ez a változat valamivel hosszabb az eredetinél.
Nézem a hírtelevízió képernyőjén a rövid kormányzásban elhasználódott miniszterelnök asszonyt, amint azt fejtegeti, hogy a védelmi miniszternek távoznia kell, mert olyan elveket sértett meg, amelyeken az ő egész kormánya nyugszik. Miről beszél? Hisz jóformán már nincs is kormánya...
Korábban már ajánlottunk könyvet a miniszterelnök asszony olvasási listájára. Stephen de Wijze: A hős és a gazember között című esszéjét, ill. a nálunk nem kapható könyvét a piszkos kezek problematikájáról, de hát akadémiai kapcsolatai csak beszerzik neki.
Radičová, lassan bealkonyuló kormányzása idején sokszor és sokat hangsúlyozta az erkölcsösséget, a tisztességet. De Wijze írásában politika és erkölcs viszonyát járja körül. Többször hangsúlyozza, a közjóért dolgozó politikusoknak gyakran nem jó megoldások, hanem több rossz megoldás közül kell választani, s ezek közül kell a legkisebb rosszat választani. De Wijze szerint a politika világából a politikusok nem tudnak tisztán kikerülni, s így az erkölcsös politikus akár fogalmi önellentmondásként is tételezhető. A szerző szerint a reálpolitika világának résztvevői gyakran kénytelenek olyan magatartásformákat követni, amelyek nem egyeztethetők össze a személyes, kvázi politikán kívüli életükben vallott értékekkel. Galkót is ezzel a szöveggel menesztette. Törvénysértés (eddigi ismereteink szerint) nem történt. Csak valamiféle erkölcsi izére hivatkozás. Jer, de Wijze, ködös, homályos énekeddel. Mert ugyanerre hivatkozva meneszthette volna Ivan Miklošt az adóhivataliépület-gate miatt, Dzurindának pedig meg már rég be kellett volna vernie a kövéri szöget a pincefalba, ha a radičovái „szlusnosztyot és hodnotákat” kérjük számon rajtuk. Szóval amikor azt halljuk a még miniszterelnök szájából, hogy padni komu padni, akkor tudjuk, hogy az azért nem úgy van.
E kézirat leadása előtt nem sokkal menesztette Ivan Gašparovič államfő Ľubomír Galko védelmi minisztert, Iveta Radičová miniszterelnök indítványára. Ezt nézzük is meg:
Galko lehallgatási „botránya“ tipikus kabátlopási ügy (XY-nak ellopják a kabátját. A hír terjed, formálódik, s a végére annyi marad meg belőle, hogy XY valami kabátlopási ügybe keveredett. Az anekdota forrása Mikszáth Kálmán, mások szerint Deme László nyelvész professzor.). Még a történtek ellenére se gondoljuk azt, hogy a három hazai titkosszolgálati jogosultságokkal rendelkező intézmény (bővebben taglalva itt) – a Szlovák Információs Szolgálat, a Katonai Hírszerzés és a Katonai Elhárítás (ide sorolható a Nemzetbiztonsági Hivatal is, mely azonban az előzőektől eltérően hírszerző tevékenységet nem folytat) – kapuját bármi is elhagyhatja véletlenül. A vélhetően több száz, folyamatban levő ügyből éppen ezek az iratok kerültek ki, és éppen a lehallgatott médium szerkesztőségéhez. Aki úgy gondolja, hogy ez véletlen, nyugodtan kattintson át a napiszarra, nem fogok megsértődni. A lehallgatásokról valójában nagyon kevés információt tudunk, az is célzott, így a lehallgatási botrány a széles közönség számára inkább csak botrány, melyekben egyébként sem szűkölködött e sajnálatosan rövid életű koalíció. Ez azért zajosabb a többinél, mert egy olyan csoportot érintett, amelynek az érdekérvényesítő képessége nagyobb például a kőművesekénél vagy éppen a Linux-rendszergazdákénál.
Nora Slišková, a Pravda főszerkesztője kéz a kézben téved Iveta Radičová miniszterelnökkel, mikor olyanokat mondanak, hogy az újságírókat nem lehet lehallgatni, mert az maga az apokalipszis, de mindenképpen a demokrácia vége. Ebben igazat kell adnunk a már exminiszter Galkónak: a törvény előtt mindenkinek egyenlőnek kell lenni. A 2,5 napig tartó intenzív lehallgatási hisztéria alakulását figyelve azokban, akik próbáltak távolságtartással tekinteni a történésekre, könnyen az merülhetett fel, hogy a céhes összetartás, a referenciacsoportnak való megfelelés vágya némely kollégában a józan ítélőképességnek még a szikráját is kioltotta, és elsősorban a rendi sérelmet akarták megtorolni a miniszteren, okokat nem vagy alig keresve, azt vélelmezve, hogy a „mi fajtánkat“ ért sérelem csak törvénytelen és jogtalan lehet. (Szlovákul is tudó olvasóim olvassák el Martin Hanus írását is a témában, nagyon jó.) Az meg sem fordult senki fejében, hogy az említett lehallgatások esetleg törvényesen és jogosan zajlottak le?
A lehallgatási botránynak több népszerű mantrája is volt, mely tetszetős, könnyen fogyasztható féligazságokon alapult, lévén hogy a katonai hírszerzést szabályozó törvényt kevesen olvasták végig, pedig erről a blogról is letölthető. Ilyen volt az, hogy a katonai elhárítás nem vizsgálhat civileket, vagy hogy nincsenek nyomozati jogkörei. A lehallgatás viszont önmagában még nem nyomozás. A szolgálatról szóló törvény feladatokat leíró része világosan fogalmaz, a katonai titkosszolgálat információkat szerez, csoportosít és értékel. A 2 § 1. bekezdésének e, pontja pedig kimondotta az államtitkok vagy szolgálati titkok kiszivárogtatásáról szól. Ami végett végül is az egész elkezdődött.
Szép időszak ez az összeesküvéselméletek szerelmeseinek, és – ha az eddigi nagyobb (és következmények nélkül maradt) titkosszolgálati botrányokból indulunk ki – nem is valószínű, hogy a valódi okok egyhamar napvilágot látnak, mint ahogy arra sem volt precedens e hazában, hogy valakit felelőssé tegyenek az ilyen ügyekért. Szinte komikus volt látni az ország legsikeresebb hatalom-technokratáját, Mikuláš Dzurindát, amint rémült arccal nyilatkozza, hogy „ez annyira vad, hogy el sem tudja hinni”, miközben neki is volt titkosszolgálati játszmája, a csoportocskaügy. Robert Fico Robert Fico hangjára hasonlító hangon valamiféle képzelt erkölcsi piedesztálról kapkod levegőért, hogy ez megtörténhetett, miközben az ő minisztere is hallgatott le újságírót, és nem ezért kellett elmennie, hanem a takarítótender miatt.
Galkót sok embernek volt oka nem szeretni. Ahogy e hasábokon korábban már leírtuk, a tárcánál azt tette, amihez a legjobban értett: leltározott, sok ésszerűtlen közbeszerzést, túldrágított vásárlást, sötét bizniszt állított le, melyek következtében befolyásos érdekcsoportok estek el komoly pénzektől. Persze, hiba lenne valamiféle sötét erőkre fogni a miniszter „hősi halálát”. Pártja, a Szabadság és Szolidaritás a koalíción belül példátlan titokmonopóliumra tett szert, a két katonai szakszolgálat mellett a Nemzetbiztonsági Hivatalt is befolyása alá vonta, és csak a koalíció bukásának köszönhető, hogy nem sikerült oda is kineveztetnie a saját igazgatóját. (Erről korábban itt írtunk.) Az SIS-t hivatalból az SDKÚ kapta, élére viszont nem Iveta Radičová, hanem Mikuláš Dzurinda embere, Karol Mitrík került. A KDH a rendőrséget kapta meg, mely szintén nem eldobandó információs forrás, és lehallgatni is tud. Ahogy korábban írtuk, a szegény Most-Hídnak csak a csőszbőgettyű jutott, bár Simon Zsolt hatáskörébe tartoznak fegyverviselésre jogosult személyek, de a csőszöket és vadőröket azért ne tegyük egy kalapba az előző fiúkkal. Persze, majd a magyaroknak fognak ilyen helyeket adni... Ehhez képest most Ondrejcsák Róbert védelmi államtitkár vezeti a minisztériumot, remélem, legalább az új miniszter kinevezéséig van pár nagyon rossz napja Ján Slotának... A yuppie politikusok pártja tehát lényegesen több érzékeny információval diszponált, mint koalíciós partnerei közül bármelyik, így közülük kevesen siratják Galko bukását. A szlovák verzióban kaptam egy kommentet, mely szerint dehogy fél az SDKÚ és a KDH az SaS-től. Persze hogy nem. Mindenki fél mindenkitől, és mindenki utál mindenkit. Ahogy Carnogursky papa mondta, a kormány nem baráti társaság.
Az is jelzésértékű, hogy a végrehajtó hatalom nem tűnt érdekeltnek a probléma megoldásában, beérte Galko rapid eltávolításával.
Sajnos, sok jóval nem biztathatom a nyájas olvasót. Rég nem látott titkosszolgálati játék nézői vagyunk, ahol csak azok ismerik a következő felvonás dramaturgiáját, akik a darabot írják. Premier 2012. március 10-én.
(Aztán este került fel a netre az állítólagos Kali-Vavrová beszélgetés, de ilyen alapon én is írok egyet, elküldöm 10 szerkesztőségnek, aztán legalább a fele kiteszi, nehogy lemaradjanak valamiről. Arról már nem fogunk írni. Talán arról, hogy a szlovmagyok ezt miért szarták le, és hogy hatott ez a sajtóra, arról majd egy másik alkalommal.)
