A nyári uborkaszezonból lassan éledező hazai (és magyarországi) sajtóban és közéletben is nagyot szólt Ivan Gašparovič államfő legújabb otrombasága Esterházy Jánosról. A sztorit már valószínűleg mindenki kívülről ismeri, azok kedvéért, akik esetleg nem: a köztársasági elnök a Szlovák Antifasiszták és Ellenállók Szövetsége kéthetilapjának, a Bojovníknak adott interjújában egyebek mellett azt mondta Esterházyról, Hitler és a fasizmus híve volt. A történelmi tények tekintetében alaptalan nyilatkozatra aztán a teljes magyar politikai spektrum reagált, a magyar diplomácia hivatalosan is elítélte, megszólaltak a szlovákiai magyar pártok is. (A szlovák közélet szokás szerint hallgat. Hallgatás, beleegyezés?) Az ilyen nyilatkozat természetesen nem hagyható megfelelő válasz nélkül – a szükségesség mellett érvelve nehéz kitérni az olyan patetikusba hajló, bár helytálló érvek elől, mint: „ennyivel tartozunk a mártír politikus emlékének“ stb. ám – leginkább azért, mert egyszerűen nem igaz. Az nem Esterházy Jánost, hanem a mai szlovákiai jogi környezetet minősíti, hogy még mindig háborús bűnösként tekintenek rá.
A pártnyilatkozatok, de a témával foglalkozó fórum- és blogbejegyzések egy része is, a felháborodás mellett megpróbál történelmi tényekkel, idézetekkel, kordokumentumokkal érvelni a legmagasabb szintről érkező taplóság ellenében. Ez első látásra ugyanolyan zsákutcának tűnhet, mint a „ha Esterházy fasiszta, akkor Gašparovič micsoda“ típusú vitairatok, hirtelen felindulásból a virtuális térbe szórt szavak. Esterházy János a magyar és szlovák oldalon egyaránt érzelmi kérdéssé fokozódott, legfőképpen talán azért, mert a rendszerváltás óta eltelt két évtizedben – az oroszországi rehabilitáció és a külföldi elismerések ellenére – ügyében Szlovákiában nem történt nem hogy számottevő, de semmilyen előrelépés, és – szögezzük le – ez nem a magyar félen múlott. És nem azért, mert államnyelven nem érhető el róla szóló irodalom – a kutatások forrásául szolgáló dokumentumok egy része eleve azon íródott...
Ma voltaképpen nem is annyira az 1901 és 1957 között élt történelmi személyiségről folyik – ha folyik – a vita, hanem egy virtuálissá lett Esterházy Jánosról, akiből szimbolikus „magyar ügy“ lett, olyan, mint a nyelvhasználat, a kettős állampolgárság, a Beneš-dekrétumok, a lakosságcsere, vagy mint a ma ötéves Malina Hedvig-ügy. (Akik róla írnak vagy beszélnek, azok könyvespolca nem biztos, hogy a Molnár Imre-összestől roskadozik, de bármely hordószónok kockázatmentes tapsra számíthat, ha nevét bármilyen fórumon említi, netán idéz tőle.) Ezekben a kérdésekben a „magyar igazságot” és a „szlovák igazságot” Mariana-árok mélységű szakadék választja el egymástól, ezért fordulhat elő az, hogy Esterházy János szobra Kassán épp úgy rács mögött van, mint modellje élete utolsó periódusában.
Ivan Gašparovičcsal talán (már) nem is kell foglalkoznunk, hisz azt, hogy ő kicsoda, nagyon jól tudjuk. Ha leírnánk, hogy Esterházynak az államférfiúi nagyság tekintetében a saruszíját sem volna méltó megoldani, azzal azt a látszatot kelthetnénk, mint ha Esterházy vele szemben védelemre szorulna. Annak érdekében viszont mindent el kell követnünk, hogy minél több szlováknak – fasisztázónak, nyitottnak, vagy éppen érdeklődés híján levőnek – el tudjuk magyarázni, miért fontos nekünk Esterházy János – nem a virtuális, a valós – élete és műve, hogy az emóciók helyett a racionalitás térfelére kerülhessen, s így induljon róla szakmai, indulatoktól mentes párbeszéd. Nincs más választásunk.
