A hírlapíró és a halál

Fico adója - a miniszterelnök asszony így nevezte azt az egy százalékot, amellyel megemelték az áfát. Ez volt a kormány egyik intézkedése az előző garnitúra országlása után kongó államkassza feltöltésére.

A másik a tárcánkénti takarékoskodás, mely az elbocsátás eufemisztikus megnevezése. Az olyan nyilatkozatokat, melyek szerint a minisztérium leginkább az irodai papír beszerzésével kíván takarékoskodni - amint azt a napokban hallhattuk az egyik tárcavezetőtől -, legfeljebb gyenge politikai humorként lehet értelmezni. A belügyminisztérium 900 hivatalnok elbocsátását tervezi, a pénzügy 800 finánc talpára kíván útilaput kötni, hogy csak két példát említsünk. Az egyes minisztériumok igyekeznek hangsúlyozni, hogy csak a felesleges munkaerőtől válnak meg, racionalizálással és átszervezéssel megoldható, hogy az államigazgatási szolgáltatások végfelhasználója, az állampolgár ne érezze a szolgáltatások színvonalának romlását. Abba most ne menjünk bele, hogyan dolgozza fel egy államigazgatási dolgozó - aki évekig abban a tudatban járt munkába, hogy az ország érdekében végez valamilyen fontos tevékenységet -, hogy egyszeriben feleslegessé vált, hisz a munkanélküliség tartósan 12 százalék körüli, az állami intézményeknek és magánvállalatoknak pedig önfenntartásukra tekintettel a saját érdekeiket kell érvényesíteni - bármilyen embertelenül hangzik is, a munkavállaló csak egy adat az adatbázisban. Az államigazgatásban dolgozók 10 százalékos leépítését Robert Fico kormánya is célul tűzte ki, de ez is csak egy maradt a beváltatlan ígéretek közül. A témát négy éven át lebegtették, majd jött az új garnitúra, mely újra elővette. Ez azt jelenti, hogy a minisztériumokban és az azok irányítása alá tartozó célintézményekben dolgozók már (legalább) négy éve bizonytalanságban vannak munkahelyüket illetően, miközben az aktuális végrehajtó hatalom nem számolt tétovázása erkölcsi következményeivel. Hogyan legyenek így lojálisak az őket alkalmazó államhoz? Hogyan lépjenek fel nyomatékosan, az állam törvényeinek és előírásainak betartását kikényszerítő módon, ha az jár a fejükben, hogy holnap akár annál a magáncégnél is kuncsoroghatnak állásért, amellyel szemben ma eljárniuk kellene? Ez a helyzet pedig végső soron az államnak rossz, mert az államigazgatás hatékonysága ellen való. Mindkét kabinet részéről elkövetett baklövés, hogy a leépítések kommunikációja során a hivatalnokokat már-már olyan helyzetbe hozzák, mintha ők lennének a tervezettnél lényegesen magasabb államháztartási hiány közvetlen felelősei, és módszeres kirúgásukkal a problémák szinte maguktól megoldódnak. Kétségkívül vannak olyan területek a köz- és államigazgatásban, ahol túlfoglalkoztatás van. Fontos lenne azonban nyilvánvalóvá tenni, hogy ennek okai nem a hivatalnokok. Az állami szférában helyenként valóban szükséges leépítésekről pedig nem beszélni kellene, hanem végre megtenni, erre azonban eddig egyik kormány sem szívesen szánta el magát.