Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ha a kézirat leadása és a lapzárta között eltelő időben nem csatolják vissza a Felvidéket Magyarországhoz, akkor a hét legjelentősebb eseménye hétfőn történt, a kora esti órákban: elvérzett a vén matador, a szemünk előtt megszürkült Mikuláš Dzurinda nem bírta már harcát vitézül.
Tömegek léptek 1990-ben politikai pályára, egy ismeretlen vasutas is ott sündörgött a Kereszténydemokrata Mozgalom megalapításakor, majd egy évtized múltán kis híján szétverte a pártot. A jelenlegi kabineten magyarellenességben és aljasságban némileg túltevő harmadik Mečiar-kormány ellenzéki képviselőjeként kezdett rakétaként felívelni politikai pályája, amikor létrejött a Szlovák Demokratikus Koalíció. Dzurinda szóvivőből elnökké dolgozta fel magát. Hogy ez nekem hogy nem sikerült? – pödörhetett egyet akkoriban bajszán Bárdos Gyula, akinek hasonló rajtpozícióból „csak” alelnökségig sikerült jutnia. E terjedelem csekély ahhoz, hogy mérlegre tegyünk egy (eddig) két évtizedes politikai pályát, melyből nyolc év a miniszterelnöki székben telt el, de hiba lenne, ha bedőlnénk annak, amit a miniszterelnök sugallni szeretne: ők is szemetek, mert ők is loptak. Azt, hogy a jelenlegi kormánykoalíció lopott, Robert Ficónak nem különösebben kell bizonygatnia, azt mindenki tudja. Hisz alig alakult meg a kormány, a sajtó attól volt hangos, hogy a fél Magas-Tátrát Mečiar-közeli cégek nyúlták le, a védelmi minisztert sebtében le kellett cserélni a takarítási tender miatt. A nemzetiek uralta környezetvédelmi minisztériumban, úgy látszik, komolyan vették a reciklációt, és a tárcavezetők is erre a sorsra jutottak. A régiófejlesztési minisztériumban jószerivel csak a faliújságot nem lopták el… És ezek csak a legzajosabb botrányok. Ám Fico populizmusra éhes választóit ezek vajmi keveset zavarják. A jobboldali választó meg ilyen finnyás lenne? A büntetőjogi, az adó-, a közigazgatási, a nyugdíj- és az egészségügyi reform levezényléséért nem hunyhatunk szemet valami nehezen átlátható múltbéli pártfinanszírozás felett? Nem. Ez a csontváz most kiesett a szekrényből.
Igaz, a pártvezető könnyebb helyzetben lenne, ha a nyilvánosság elé kiállva azt tudná mondani, egy szó sem igaz az egészből. Mondani ugyan mondhatja, de bizonyíték is kellene, mert a sajtó felkapta Fico témáját, s viszi, mint csibe a taknyot, egyik-másik sajtótermék szinte a görög istenek családfájához hasonlatos ágrajzokat közöl az adóparadicsomokban bejegyzett vállalatokról, londoni postaládákról, bankszámlákról. És ha ezek között egy pártpénztáros az összekötő kapocs, az felettébb kellemetlen, mint ahogy az is, ha erre a pártelnök csak annyit tud mondani, hogy időközben lecserélték a könyvelőnőt. Mindenesetre Dzurindát még korai volna temetni, bár parlamenten kívüliként ritkábban lesz reflektorfényben, de pártelnökként bizonyosan megőrzi befolyását, és hatással lesz a közéletre. Pedig két ciklus után politikai nyugdíjba menni nem ciki.
Kedden, miközben az ország a Fico–Dzurinda adok-kapokot figyelte, a rendőrök gyorsan felmorzsolták a kamionosok ellenállását. Rendőrállam! – kiabálták a kormányhivatal előtt tiltakozó fuvarozók, akiket a rendőrség már nemhogy kamionokkal, de személyautókkal sem engedett a fővárosba, hivatalos indoklás szerint azért, hogy megóvja Pozsony közlekedését az összeomlástól. Kora este úgyis naponta összeomlás tapasztalható a főváros közlekedésében, így arra hivatkozva megakadályozni pár gépkocsit a behajtásban ugyancsak álságos indok, hisz akkor kitilthatnák a forgalmat a városból, amivel garantáltan megelőznék a közlekedés összeomlását. A mai, nehéz gazdasági helyzetben mindenki félti az állását, s ha egy rendőr bevonja egy kamionos jogosítványát, máris munkanélkülit csinált belőle. Így a tekintélyes súly ellenére a kamionosok könnyű prédának számítanak. A hatalom most odavágott nekik. Egyelőre 1:0 a rendőrök javára. Ez a két, kiterjedt társadalmi csoport eddig sem szívelte egymást, különösen a kamionosok a rendőröket. A kettejük közötti szakadék most tovább mélyült.
Amíg a Smer az SDKÚ-val, a kamionosok a kormánnyal voltak elfoglalva, csendben megkezdte utolsó előtti rendes ülését a törvényhozás. Pavol Paška ugyan márciusban még összetrombitálja a képviselőket, de akkor fejben már mindenki a pódiumokon lesz, kampánylázban égve. Nap mint nap feszült figyelemmel követtem a programot, mikor kezdődik már a hazafiassági törvény vitája. Kíváncsian várom, valaki beveszi-e még e hazában, hogy a nemzet nevében és nevével próbálja elfedni üzelmeit a nemzeti párt. Így erős kezdet után hátralevő részében is tartogat számunkra meglepetéseket a február.
