Nem szenvedünk beteges feledékenységben, tudjuk, hogy Tóth Lászlóról már többször írtunk e blogban, 60. születésnapja kapcsán is, meg egyébként is. Az alábbiakban közölt interjú nem azonos a korábban közölttel. Ez egy családi lap számára készült. Vasárnapra ideális. Aztán még lesz egy minden eddiginél hosszabb, mely egy irodalmi lapban fog megjelenni csakhamar, és nem lesz azonos az előző kettővel. Vágjunk bele!
Szeptember 26-án ünnepelte hatvanadik születésnapját Tóth László. Író? Költő? Művelődéstörténész? Irodalomtörténész? Színháztörténész? Szerkesztő? Műfordító? Mindegyik. Valószínűleg akkor tudjuk lefedni szövegekkel való foglalatoskodásának teljes spektrumát, ha a (csehszlovákiai) magyar irodalom mindenesének nevezzük. Szövegember. Aki egy kicsit is szeret olvasni, az már bizonyosan kapcsolatba került egyik-másik munkájával, ugyanis könyvtárakban, könyvesboltokban nehéz őt nem megtalálni: 35 önálló kötet szerzője, emellett háromtucatnyira tehető az általa szerkesztőként jegyzett könyvek száma. Aki ránéz dús ősz szakállal övezett hatalmas koponyájára, hajlamos jóságos nagypapára asszociálni. A látszat azonban csal: a szerző (újra)kezdő apuka. Hároméves lánya, Anna fiatalabb unokáinál. Feleségével, a valószínűleg genetikailag irodalmi pályára kódolt Tóth-Ozsvald Zsuzsával Dunaszerdahelyen több száz folyóméter könyv között élnek. A padlótól a mennyezetig könyvek borítanak egy nagyobb és egy kisebb dolgozószobát, de könyvek sorakoznak, vagy éppen hevernek az előszobaszekrényekben, a nappaliban konzervatív könyvszekrény, a konyhába is jutott egy vidám könyvespolc, a kamrában pedig másodpéldányok, bedobozolva. A hálószobába nem néztem be, de nem lepődtem volna meg, ha ott is könyveket találok: Tóth László egy korábbi, budapesti – akkor éppen – legénylakásában az ágy kitörött lábát néhány vaskos lexikonnal pótolta. Beszélgetésünk alatt többször harangoztak a közeli templomban. Harangzúgásban, avagy A hús bohóca, rémlett fel bennem 1996-os verseskötetének címe.
Hányadik lakása ez, amelyikben beszélgetünk?
Nem tudom, talán a huszadik… Össze kell számolnom. Szülői házamból volt mindjárt három, Budapest, Izsa I., Izsa II., a komáromi albérletem – ide számolom azt is, mert éveket töltöttem ott –, a pozsonyi albérleteim, Dunaszerdahelyen ez a második hely ahol lakom, Budapesten volt négy, Komáromban éltem, Pozsonyban két lakás. Számomra az otthont nem egy-egy konkrét település jelenti.
Budapestről került Izsára, innen Komáromon át Pozsonyba majd Dunaszerdahelyre, aztán újra Budapest következett, innen Pozsony és újra Dunaszerdahely. Hol van otthon?
Ott vagyok otthon, ahol a családom, a barátaim vannak. Életemet a Pozsony és Budapest közötti, 200 kilométer hosszú, és 50 kilométer széles sávban töltöttem. Máshol tartósan nem éltem, csak turistaként fordultam meg. Számomra ez a régió irodalmi és kulturális értelemben mindig is egynek számított, az aktuális politikai határoktól függetlenül.
Költői pályakezdése 1967-re tehető, első kötete, a három év terméséből összeállt A hangok utánzata nemzedéki antológiájuk, az Egyszemű éjszaka után egy évvel, 1971-ben jelent meg. Hetvenegyben ön akár már diplomás is lehetett volna, ehelyett alkalmi munkákból élt, és az olykor Kulcsár Ferenc szekrényében lakó Varga Imrével csavarogtak, csajoztak, buliztak. Nehéz önt elképzelnem beatnikként.
A Közgazdasági Főiskolt otthagytam, nem jártam be órákra, helyette olvastam. Úgy éreztem, önépítkezésemhez akkoriban erre nagyobb szükségem volt. Miután leérettségiztem, tudatosan elutasítottam a szülői támogatást, önálló szerettem volna lenni. Elmentem a magyar étterembe pincérnek, de korábban dolgoztam az útkaparóknál, és életem egy szakaszában voltam traktorkabinfestő betanított munkás is. A fizikai munkával és munkások között töltött időszakot önépítkezésem szempontjából nagyon fontosnak tartom. Nagyon sokat megtudtam önmagamról és a társadalomról. Ami a csavargásokat illeti, a hippik térhódítása előtt mi voltunk a beatnemzedék utolsó hazai hulláma. Persze, a szocialista Csehszlovákiában nem lehetett kerouaci léptékű csavargásokra gondolni. Pozsonyból Galántára, Dunaszerdahelyre jártunk, csak hogy ismerkedjünk, vagy megigyunk egy sört. Az már a csavargások csavargása volt, ha vonatok vécéjében és stoppal az ember leutazott a gombaszögi kulturális rendezvényre.
Hogyan lett hontalan?
Miután az Irodalmi Szemléből felsőbb nyomásra távoznom kellett, évekig szabadúszó író voltam. Több együttható is szerepet játszott abban, hogy 1986-ban visszaköltöztem Magyarországra. Az itteni közeg élhetetlenné vált számomra. Áttelepülésem után az ideiglenes tartózkodási engedélyemben születési és lakhelyemként Budapest szerepelt, az állampolgárság rovatban viszont az, hogy hontalan. Ezt utóbb le is fénymásoltam, és elraktam.
Abban ez időszakban a szocialista tábor országai között nem volt olyan egyszerű a migráció. Önnek hogy sikerült ezt megoldani?
Névházasság útján. Abban az időben ez a magyarországi ifjak körében egy bevett jövedelemforrás volt. Előfordult, hogy reggelente az én szobámból egy másik nő, a „névfeleségem” szobájából egy másik férfi jött ki. Drágám, bemutatom meg férjem/feleségem! – élcelődtünk gyakorta. Sajnálatos, hogy ennek a szociológiai jelenségnek mindmáig sem az irodalmi, sem a filmes feldolgozása nem történt meg. Én sem írtam róla. Későn érő típus vagyok. Lehet, hogy még nem érett meg bennem a téma…
Budapestről – több lakás és nő után – 2005-ben visszatért a szlovák fővárosba, és újabb családot alapított. Kislányuk, Anna hároméves. Ön hatvan. Elképzelhető, hogy az esküvőjén már nem tud ott lenni. Ezt hogyan éli meg?
Zsuzsával erről sokat beszélgettünk, igen, elképzelhető, hogy nem fogom tudni felnevelni, és akkor számára ez egy többletterhet jelent. Lehet még hátra két évem, öt évem, tíz évem, húsz évem, ezt nem tudni. Sokan letagadják a korukat. Én nem. Én szeretek hatvanéves lenni, és amikor ötven voltam, ötvenéves is szerettem lenni. És biztos vagyok benne, hogy ha megérném a hetvenet, azt is szeretni fogom. Ugyanakkor kegyes hozzám a sors, mert vannak felnőtt gyerekeim, négy unokám – egy fiú és három lány –, és itt van Anna. Így a gyermekek fejlődését nagyapai és apai dimenzióban is meg tudom élni. Megadatott nekem az a kegy, hogy újra tanúja lehetek az emberi értelem nyiladozásának, az emberi beszéd kibontakozása csodájának. Mindent megteszek annak érdekében, hogy ha majd felnő, azt mondhassa, érdemes volt idős apa gyermekeként is a világra születnem.
