Kedden jelenik meg a Seattle Post-Ingelligencer utolsó papíralapú kiadása, a 146 éves múltra tekintő napilap ezentúl csak interneten lesz elérhető. A P-I az első jelentősebb amerikai napilap, amely erre a lépésre kényszerült.

A döntést nagy figyelemmel követi a súlyos válságba került szektor. Az Egyesült Államok nyugati partján csak P-I-ként emlegetett lap a Hearst Corporation tulajdonában áll. Keddtől a korábbi 165 munkatárs helyett mindössze 20 marad a szerkesztőség állományában. Az internetes kiadás neves seattle-i lakosok írásait, kommentárokat, fotógalériákat és blogokat kínál az olvasóknak - áll a P-I honlapján.

A Seattle Post-Ingelligencer 14 millió dolláros veszteséggel zárta a tavalyi évet, ami januárban a lap eladására kényszerítette a Hearst csoportot. Mivel azonban nem találtak vevőt, március 10-én úgy döntöttek, hogy az internetre költöztetik az újságot.

Imigyen szól a Magyar Távirati Iroda híre egy amerikai helyi lap megszűnéséről. A hírrel egy sereg magyar portálon találkozhattunk. Konganak a vészharangok a nyomtatott sajtó felett. Pedig Seattle nagy város..., az újság példányszáma pedig 120 ezres volt. Mire gondoljon, akinek ennél százezerrel kevesebb...

Egy napilap fennállásának hatvanadik évfordulója alkalmából szervezett eseményen alkalmam nyílt beszélni a lap régebbi munkatársaival is. Egy főképp ifjúkori potenciája miatt legendás öregúr elmondta, annak idején - hogy mikor, az ebből nem derült ki - 100 körül dolgoztak a szerk.-ben, és még a Zväzarm (Honvédelmi Szövetség) dolgaira is tartottak egy embert. Akinek csak az volt a dolga, hogy csak erről a szervezetről írjon. Ez nyilván luxus, de a fenti hírben is azt olvashatjuk, hogy a 165 munkatársból 20-at tartottak meg. Régen az volt a tendencia, hogy sok ember írt kevés dolgot, most pedig az, hogy kevés ember ír kurvasokat. (Mert nyilván 20 ember nem fogja tudni 165 munkáját végezni.)

Az anyagok sokszor ezért felületesek, összecsapottak, nyelvileg is. Most nem általánosítunk, és nem mondjuk, hogy csak a csikkel teli hamutartók mellett, írógépen, kéziratpapírra írt, majd a boss által tintaceruzával okézott újságírás idején születtek értékes cikkek, ami meg ma van, az mind szar, csak jelezzük, hogy nyilván sokkal könnyebb volt George Orwellnek kora legnagyobb stilisztájává lenni úgy, hogy napi egy cikket írt. És persze, ma már nem Krúdyk, Kosztolányik, Ady Endrék írják az újságokat. Nincs Móra Ferenc-kaliberű haditudósító, csak egy Orosz Józsefre futja… Elmélyülés nélkül nem lehet jó cikket írni. Nehéz úgy míves jegyzetet, veretes kommentárt leadni a véleményrovatnak, ha utána még meg kell írnod egy interjút egy megyei politikussal, egy közbeszerzései sajtóról hazajövet.

Továbbá minden faszkalap, aki MTI-híreket pakol fel hírportálokra, azt hiszi magáról, hogy ő újságíró. Aki meg idegen nyelvű hírügynökségből fordítja, hírszerkesztőként tetszeleg. Holott az első tevékenységet egy fajtársainál némileg intelligensebb, 3-4 éves hegyi gorilla is könnyedén elsajátítaná.

Azáltal, hogy mindenkinek relatíve kevés pénze van, és alultáplálja a lap internetes kiadását, vagy eleve alultáplálja a csak online formában létező sajtóorgánumot, pont a portálok egyéni arculata veszik el. Mert ha 1-2-3 ügyeletessel próbálunk pótolni sportriportert, külpolitikai szakírót, tőzsdei elemzőt, recenzenst, blogadmint, képszerkesztőt, videószerkesztőt, bűnügyi és báli tudósítót stb., akkor az lesz, hogy mindenki ugyanahhoz nyúl: magához  a hírügynökségekhez. Ami olyan, mint a magyar konyhát elsilányító szocialista borzalom, a generálszósz. És persze, egy monitor előtt ülő embernek sosem lesznek olyan infói, mint egy kijáró munkatársnak. Közzé lehet tenni a hírügynökségi beszámolót, de egy-egy politikai döntés megértése szempontjából sokkal fontosabb lehet, amit a folyosón elmond neked a frakcióvezető. Csakhogy a monitorban nincsenek folyosók.

És nincs tuti recept arra sem, hogy az onlineból hogyan lehet pénzt csinálni. Ha megnézzük a valóban nagy napilapok nagy onlányait, és a mögöttük álló számokat, ami az asztal mellett újságírók sorsáról döntő nem újságírók számára az alany-állítmány egyeztetésénél is fontosabb, az online a nyomtatott töredékét hozza bevételként. Az olvasó megszokta az ingyentartalmat, és valszeg nem lenne hajlandó fizetni a webes tartalomért, akkor sem, ha az jobb lenne, mint az ingyenesen kapható – leszámítva persze most néhány nagyon szűk üzleti/ipari stb. szakterületet. Pedig a portált is fenn kell valahogy tartani, és fizetni az embereket. Különben elmennek strážca v oblekunak. Az olvasók azt hiszik, hogy a hír, az úgy valahonnan van, oszt’ jó. Pedig azért, hogy egy gázai övezeti hír megszülessen, lehet, hogy valaki az életét kockáztatta, persze, ha nem a közeli szálloda tévéjében nézte a háborút, mint az a magyar haditudósító. Vagy – békésebb, és köreinkben valószerűbb példáknál maradva – órákat ácsorgott zárt ajtós parlamenti bizottsági ülések előtt, és a hugyozni menő képviselőket zaklatta, mivel soká tárgyaltak, nem tudta a barátnőjét elvinni moziba aznap este, és megint csak azzal tudott takarózni, hogy bocsezamunkám; ötvenszer felhívott egy szóvivőt, mire az felvette; egy parkoló Skoda Fabiában 4 órát ült a börtön előtt, hogy kijöjjön a Pápay-gyilkosság vádlottja, aki csak annyit mondott, ártatlan vagyok, majd beült egy Mercedesbe. Ahhoz, hogy ezt meg lehessen írni, 4-kor el kellett indulni Pozsonyból. Ha az illető alkalmazott, akkor majd ennek a kiadásait megpróbálják fedezni a reklámbevételekből, ha vannak; ha szabadúszó, akkor eleve vagy nem is fog bele ilyenekbe, vagy úgy tesz, mint Józsi bácsi, aki petróleumlámpát akasztott a faszára, hogy éjjel is tudjon aratni: készít fotót, videót mindent, és eladja több helyre.

És fordítsunk figyelmet a hír egy másik passzusára is: Az internetes kiadás neves seattle-i lakosok írásait, kommentárokat, fotógalériákat és blogokat kínál az olvasóknak - áll a P-I honlapján.
Megnéztem az újság honlapját (seattlepi.com), és így első ránézésre nem tűnt rosszabbnak a magyar megyei portáloknál. Nálunk a regionális sajtónak nincs olyan kultusza, mint mondjuk Német- vagy Olaszországban, esetleg az USA-ban – ott elsősorban a lépték mássága miatt –, de most megpróbálom elképzelni ugyanezt hazai viszonyok között…

Kommentárokat és blogokat kínál az olvasóknak. De bassza meg, a bloggeráj nem újságírás, még ha van, aki úgy is gondolja. És ami a legnagyobb gond: véleményeket kínálnak az olvasónak tények helyett. A Rimaszombati járásban 30%-os a munkanélküliség. Most elképzelem, hogy egy neves rimaszombati lakos erről ír egy kommentárt. De a kommentár alapvetően hírmagyarázat. Tessék mondani, hír nem lesz?
Meg nagyon könnyű egy tízsoros blogbejegyzést odabaszni bármiről, különösebb felelősség nélkül, de próbálj meg korrekt hírt vagy tudósítást írni, mondjuk a Komáromi Vízművekről, a szerdahelyi távfűtésről, a királyhelmeci önkormányzatról, a nemesócsai polgármesterről, úgy, hogy valóban minden adatot megerősíttetsz két független forrásból. Nem tényfeltáró írást a Reisz-fivérek eltűnéséről, betonbaöntést kockáztatva. Csak egy jó, harmincsoros hírt, ami megfelel a műfaji követelményeknek. Sokkal nehezebb lesz, és fél napig tart. Ha a tények elfogynak, maradnak a vélemények. És az emberek azt hiszik majd, hogy akkor is újságot olvasnak, ha a Kaufland reklámújságját lapozgatják, azért, mert a végében van két, cikknek látszó betűhalmaz.

És még sok mindent kellene ide írni.