Ezt még két hete írtam, csak most jutott eszembe. Hiába, mostanában szar vagyok, mint blogger.

Kíváncsian várom, Marek Maďarič kulturális miniszter tartogat-e e hét lezárására is valami jó kis bonmot-t. A hetet ugyanis sikerült vele nyitnunk: a hétfői lapok azzal voltak tele, hogy a kultusztárca őre szerint a második világháborút követően nem is voltak kitelepítések.

Vagy ha voltak, akkor nem úgy. Megéri a Smerben sajtósnak lenni, mert – lám – akár kulturális miniszter is lehet az emberből, s akkor mondhat okosakat. Olyanokat, hogy senkit sem telepítettek ki csak azért, mert magyar volt. Miközben történelmi tény, hogy nem így van. A miniszter azt is bebizonyította, nincs elrettentőbb annál, mikor a butaság szorgalommal párosul. Látván, mekkora felhördülést okozott az általa a mediális térbe beleböfögött állítás, még egy nyilatkozatot is kiadott, melyben kifejti, olvasmányélményei alapján továbbra is kitart kijelentései mellett. El kéne tán néhány, a kitelepítésekről szóló kordokumentumot is olvasni, nemde, miniszter úr?

A héten egy rendőr bezúzta egy graffitis – hogy a megfelelő terminológiát alkalmazzuk, egy writer – orrát. A legényke Nagyszombatban épp egy szép nagy falfelületre lövellte festékszóróinak tartalmát, amikor arra tévedt egy rendőrjárőr. Azonnal intézkedni kezdett: a falhoz kente a felvételek tanúsága szerint szemmel láthatóan nyüzüge surbankót. Pedig szerencsétlen – a graffitis közösség részéről vélhetően megvetés fogja őt övezni ezért – azon kevés falfirkáló közé tartozott, akik engedéllyel rendelkeztek. Nem egy taggel akart elcsúfítani egy frissen mázolt falfelületet, hanem egy szabadidőközpont kerítésére festett volna mesefigurákat, a lázadó street artból már-már a társadalmi munka kategóriájába emelve át ezt a sokak által elítélt tevékenységet. Ifjúságom egyik meghatározó együttesének egy, lapunkban csak nyomokban idézhető, albumcímadó slágere jut eszembe: „A kopó, ha vérszagot érez, először üt, aztán kérdez.” Hát ennyire kiirthatatlan közép-európai rendőrreflexről volna szó? Nyilván a nyájas olvasó sem örülne, ha egy reggel mondjuk egy gigantikus „Renault-jelet” találna a kerítésén, s ha tetten érné az illetőt, nem kizárt, hogy pillanatnyi felindultságában a falhoz kenné, még akkor is, ha egyébként jámbor természetű, presbiter a helyi egyházközségben, és rendszeresen adakozik a lepramisszió javára. De tenné ezt abban a tudatban, hogy az illetőnek tuti nincs engedélye. Nem így a rend őrei. Nekik hivatalból kérdezniük kellett volna. Hát hiába, a toleranciát még tanulniuk kell a hazai hatóságoknak.

De nemcsak a hazaiaknak, a budapestieknek is. Nem tisztem megítélni, hogy Németh Ilona kiállítása Budapesten páratlan eredményt ért-e el, vagy kudarcba fulladt, abban mindenesetre megegyezhetünk: rövid életűnek bizonyult. Pedig előtte Dunaszerdahelyen vagy három hónapig agyalhattak azon a járási székhelyen lakók vagy oda látogatók, hogy mit is tennének, ha gyermekük szíve választottjaként egy vietnamit mutatna be, netán ha a szomszédjukba egy roma család költözne. A lényegesen több náció által lakott magyar fővárosban a képzőművész arra próbált rákérdezni, hogy is állnak a helyiek/arra járók – akik az „őslakosokon” túl történetesen szintén lehetnek kínaiak, zsidók, romák, határon túli magyarok – a kínaiakkal, a zsidókkal, a romákkal, a határon túli magyarokkal. Provokatív a kérdés? Hát persze! A fiktív pirézekről végzett közvélemény-kutatás bebizonyította, a magyarok tartanak az idegenektől, mert büdösek, lopnak, elfoglalják a munkalehetőséget a hazaiak elől, leverik az ingatlanárakat stb. Egy ilyen installáció jó alkalom lehetett volna arra, hogy ezekre a kérdésekre mindenki választ adjon. Magának. Magában. Esetleg elbeszélgethetett volna egy kisfröccs mellett a szomszéd Józsival: – Te, Józsim, hogy állsz te a kínaiakkal? A paternalista városvezetés azonban kiskorúsította a városkerültek lakóit, és eldöntötte helyettük, mi a jó nekik. A kerületi polgármester szerint a toleranciával ott kell foglalkozni, ahol azzal probléma van. Azt hiszem, mindenki örömmel konstatálhatja, hogy a VII. kerületben nincs. Ez is valami, gratulálunk! Hunvald polgármester úr, ha ilyen jól megoldotta a toleranciakérdést a saját kerületében, esetleg fogadott vagy fogadatlan tanácsadója lehetne a közelgő Fico–Gyurcsány találkozó előtt a magyar kormányfőnek, a két ország viszonyában ugyanis még nincs minden egészen rendben.