A szlovák gyerkőcök testi vagy szellemi fogyatékkal élő társaiknál csak a magyarokat és a romákat utálják jobban, egészen pontosan: őket a legjobban, derült ki a héten a Lelki Egészség Ligájának felméréséből.
A lélekbúvárok arra is fényt derítettek, hogy a velünk szembeni előítéleteiket a lurkók bizony otthonról hozzák, többségük az életben nem találkoz(hat)ott magyarral, a kutatást nem vegyes lakosságú területen, hanem „színszlovák” (Tisztavérű – mondaná Ján Slota) közegben végezték. Szépen vagyunk!
A felmérést készítő szervezet vezetője ugyan bizakodó, arról is beszámolt, hogy a gyerekek álláspontja a tantervbe heti egy alkalommal beiktatott, játékos „toleranciaóra” hatására sokat javult. A vizsgálat tehát egyértelműen igazolja, hogy a magyarokkal soha, semmilyen formában nem érintkező szlovák gyermekek a magyargyűlöletet otthon, konyhakészen tálalva kapják, mondhatni: az anyatejjel szívják magukba. A velünk és/vagy a cigánysággal kapcsolatos sztereotípiákat szűkebb családi körükben „nevelik beléjük”, valószínűleg már a bölcsőben is szarvas-patás Duray-babákkal ijesztgetik őket, ha rosszalkodnak, hogy idejében megtanulhassák, az az ember maga az ördög; tehát azt, hogy a magyarok a mai napig nyereg alatt puhítják a húst, és Dél-Szlovákia – ha nem az egész! – Magyarországhoz csatolására törekszenek, ahol aztán első dolguk lenne felkoncolni a szlovákokat, még azelőtt megtanulják, mielőtt az első, vélhetően gyalogosan közlekedő, a húst klopfolóval puhító, szlovákkoncolásban teljesen járatlan magyarral összefutnának. A kutatást nemzetközi kontextusba helyezendő, azt is megállapították, hogy az etnikai mássággal kapcsolatos tolerancia Nyugat-Európában is alacsony, a multikulturalizmus egy halott posztmodern fétis, és a bevándorlók másságának elfogadásával Franciaországban és Németországban is komoly gondok vannak. Csakhogy a magyarok és/vagy a cigányok itt nem bevándorlók. Csoda-e, hogy e rendkívül tanulságos felmérés a szlovák sajtóban meglehetősen gyér publicitást kapott. A hazai lapok nem követelték őrjöngve, öles szalagcímekben, hogy az illetékes tárcavezető azonnal tegye kötelezővé a toleranciaoktatást a kisdedóvóktól az egyetemekig, és kitolt jelentkezési határidővel lehessen felvételizni tolerancia szakra a tanárképző főiskolákon. Bezzeg Hedvig! Neki akaratán kívül e héten is sikerült néhány címlapot gyártania. A Felvidék szerte élő, naiv iskolagyermekek egészen tavaly augusztus 25-ig abban a boldog tévképzetben élhettek, hogy Hedvig egy bagoly, aki kedvenc varázslóinasuk leveleit hozza-viszi. Aztán minden megváltozott. Előbb a véres valóság, majd a látszólag kemény, ám sehova se vezető rendőri fellépés, végül pedig a magyar lány blúzát az országos rendőr-főkapitánnyal karöltve győzedelmi zászlóként lengető belügyminiszteri harsogás: az eset nem történt meg, majd a nagy hévvel odanyilatkozó kormányfő a szánni való, a vizsgadrukkot rosszul feldolgozó lányról. A bulvár persze azonnal megkezdte mocskolódó kampányát. Tisztelet azoknak a szlovák nyelvű sajtóorgánumoknak, amelyek objektíven igyekeztek tájékoztatni az ügyről – persze, sokan azért nem voltak –, kis szlovákiai abszurd, hogy egy közszolgálati intézményben ez valakinek az állásába kerülhetett. Hogy a vizsgálat során számos eljárási hiba történt, számtalanszor megírtuk/megírták. Hogy a lány diáktársait csak fél év elteltével hallgatták ki, oda se neki. Hogy a legfőbb ügyész már akkor tudta, hogy Hedvig ellen vádat fognak emelni, mikor talán még az illetékes nyomozó sem, az is teljesen szokványos eljárás, nemdebár? Az pedig a legmocskosabb kommunikációs játszma, hogy a sajtót azonnal tájékoztatják, az érintetteket pedig 2-3-4 nap múlva. Aki ezt az egészet rendezi, nagyon jól ismeri a hírgyárak működését: semmi sem olyan öreg, mint a tegnapi hír. Akár az érintettnek, akár ügyvédjének hiba lenne a sajtóban fellebbenő, vélhetően nem mindig teljesen pontos értesülésekre reagálni. Amikorra pedig végre a kezükbe kerül a hivatalos álláspont, a hír már rég lerágott csont, a tegnapinál is öregebb. Mindehhez még van egy arrogáns belügyminiszterünk, akiből stresszhelyzetekben a bársonyszék ellenére előtör „a jó öreg korcsmárosi” mivolta – lám, az ösztönlényt a márkás öltöny sem tudja elnyomni –, s az övétől eltérő véleményeket pökhendien kávé melletti pletyizésnek minősíti.
Jó volna, ha az ügyben valóban kiderülne az igazság, bármi is az. Viszont jogosan tarthatunk attól, hogy az ügy jelenlegi átpolitizáltságának/manipuláltságának (?) köszönhetően erre már nem fog sor kerülni. Bármi is az igazság, a kormányzati álláspontot egy az egyben magáévá tevő szlovák sajtó munkálkodásának köszönhetően a szlovákok már akkor sem hinnék el, hogy Hedviget megverték, ha történetesen belehalt volna sérüléseibe; a magyarok pedig akkor sem hinnék el, hogy Hedviget nem verték meg, ha azt az FBI szakértői állítanák. Naivan próbálok még egy esélyt adni a független igazságszolgáltatásnak, bár talán már magam sem hiszem el, miközben e sorokat írom, hogy esély van rá…, de azért leírom, mert az nem lehet, hogy…
