Bár hivatásomból kifolyólag zsigerből utálom a szervezett bűnözői körökhöz köthető alakokat – népiesen a maffiózókat – és a minisztereket, jelen bejegyzésben mégis mellettük fogok érvelni.
A Kereszténydemokrata Mozgalom lamači alapszervezete óriási bakot lőtt az önkormányzati választások után: Juraj Ondrejčákot beültette a testület oktatási bizottságába. Ennek a derék embernek a Juraj Ondrejčákon kívül van egy másik neve is: Piťo. Na, így már ismerős? Nem? Segítek, a pozsonyi alvilág egyik meghatározó csoportjának vezetője.
Monika Žemlová, a Pozsonyban megjelenő liberális Sme című napilap újságírójának érdeme, hogy az ügyből ügy lett. Utána a többi sajtóorgánum is rákapott, beleértve az elektronikusakat is. A legfelsőbb pártszervek ostorozták a balfasz alapszervezetet, mely nem tudta, mit kellene tennie. Vártak, majdcsak lesz valami. Közben a sajtó a közszolgálati médiumoktól a legalja bulvárig harsogta, hogy maffiózó irányítja a gyerekek oktatását. Az oktatási bizottság nyilatkozata alapján teljesen inkompetens vezetője azzal védekezett, hogy „aktív szülőként ismerte”, aki már sportnapot is szervezett a gyerekeknek. A sztori vége az lett, hogy Juraj Ondrejčák úr maga távozott, mondván, hogy nem akar szűkebb pátriájának, Lamačnak ártani. Győzött az igazság, a maffiózó távozott a közéletből a sajtó nyomására, húúúúúúúú, komolyan, olyan ez az egész, mint az igazság diadala.
De van azért itt egy icipici, aggályra okot adó bökkenő. Nevezetesen, hogy Juraj Ondrejčákot még soha, semmiért nem ítélte el törvényes szlovák bíróság. Simán kaphatna erkölcsi bizonyítványt. Neki és legényeinek G-s Mercedesük van. Szívesen hordanak terepszínű cuccokat. Ennek alapján állítja róla a sajtó, hogy maffiózó? Ha Juraj Ondrejčák gondolna egyet, és beperelne minden szlovák sajtóorgánumot, amely vele kapcsolatban a „mafián” kifejezést alkalmazta, éppen olyan simán megnyerné a pert, mint ha én, a szintén büntetlen előéletű tenném ugyanezt. Még Mikuláš Černákról sem biztos, hogy le lehet írni azt, hogy maffiózó, mert jogerősen zsarolásért kapott letöltendőt, most pedig gyilkosság miatt van vizsgálatiban. Egészen pontosan nyolc gyilkossággal kapcsolják össze a nevét, ebből gondolhatjuk, hogy nyilván nem ő a helyi plébánia ministráns labdarúgó csapatának az edzője, de amíg valamelyik eljáró bíróság nem mondja ki a „bűnszövetkezetben elkövetett” varázsszót, addig bizony nem maffiózó. De Piťo még ennyire sem sáros. Akkor szabad őt baszogatni?
Attól tartok, ezzel az esettel veszélyes precedens teremtődött. Előbb talán bizonyítani kellene valamit Piťoval kapcsolatban, mielőtt leírják róla, hogy ő az egyik család feje. Az egyetlen „vád” ellene ugyanis az, hogy rajta volt az úgynevezett maffialistán, amit – jól tudjuk – direkt szivárogtatott ki a rendőrség, hogy a fiúkra egy kicsit ráijesszen, és fokozza a civil kontrolt. De ez sem bizonyítható, hogy a rendőrség áll a kiszivárogtatás mögött, legalábbis eddig senkinek nem sikerült.
A másik, amivel foglalkozni szeretnénk, ennek a szerencsétlen Ľubomír Jahnáteknek az ügye. A Fico-kormány gazdasági minisztere a Trend című gazdasági hetilapnak adott interjújában elmondta, miként a magáncégek megtalálták, úgy az állami vállalatoknak is meg kellene találni a módját annak, hogy a fegyverügyletek során kenőpénzként kifizetett summát elhelyezzék valahogy a könyvelésben. Lett is nagy felhördülés. Természetesen a teljes ellenzék rögvest a tárcavezető angolul nem túl jó beszélő fejét követelte. A fegyveripar-ellenes civil szervezetek egyként ostorozták Jahnáteket. A lapok címoldalon mondták el, hogy ez a kurva legalizálná az állami kenőpénzt, a véleményoldalakon pedig, a lapok hovatartozásától függetlenül, tekintélyes hírmagyarázók háborodtak fel.
Mindez nem változtat azon, hogy fölhördülés ide vagy oda, ha egy közép-afrikai országnak, mely a Transparency International korrupciós listáján előkelő helyen szerepel, akarsz elpasszolni valamit – mondjuk önjáró löveget –, akkor azt másként nehéz megoldani. Akkor vagy ne adjanak el fegyvert – sok civil szervezet a seggét verné a földhöz, a másik oldalon viszont munkahelyek tízezrei szűnnének meg –, vagy különítsenek el a repi keretből zsét az afrikai zsebdiktátorok megkenésére, és nevezzék el sikerdíjnak. A fegyverüzlet ellen lehet ágálni, de attól az még egy nagyon jövedelmező üzletág – itt most a legálisról beszélünk, az illegális még jövedelmezőbb, de azt már valóban túlzás volna piedesztálra emelni. Akik művelik, öltönyös-nyakkendős, elegáns emberek, akik a havi béremnek megfelelő értékű mandzsettagombot hordanak, és a miniszterelnökkel barátkoznak. Emellett a munkások után befizetik a társadalombiztosítási járulékot. A hadiipari gyártóknak bejegyzett, legális lobbiszervezetük van. Az emberölésre kifejlesztett eszközök gyártásához, és a velük való üzleteléshez az engedélyt a gazdasági minisztérium adta ki. Mert míg a textilipar olyan dolgokat gyárt, amelyeket később magunkra veszünk, az élelmiszeripar olyan termékeket állít elő, melyeket magunkba tömhetünk, a fegyveripar pedig olyanokat, amelyekkel jól elpusztíthatjuk egymást. A hadiipari termelők nagyrészt állami megrendelésre dolgoznak, ami Feket-Afrikába megy, az a töredéke annak, ami a hazai piacra kerül.
Úgyhogy jó volna, ha ezt a nagyon visszataszító, álszent szemforgatást a hadiiparral kapcsolatban befejeznék. Ez az ügy nem erről, hanem a miniszter végtelen, éjsötétmély butaságáról szól.
