Ha az ember nap mint nap hírekkel dolgozik, az azért valamelyest érdessé teszi. A lelkét. Ha Szíriában, vagy éppen Srebrenicában a rezsim a tétlenséggel asszisztáló világ félretekintése mellet százakat mészárol le, vagy éppen kamion ütközik vonattal, és meghal harminc ember, az rettenetes, de nem állhatunk le zokogni felette, különben sosem lenne anyag a híradóba, nem készülne el a lap, nem frissülne a portál. Helyette beszámolunk róla. Hátha lesz valami.
A közlekedési baleset tipikus töltelékhír. Ha nem celeb az alanya, hanem a szomszéd ablakos, akkor jó eséllyel egy mínuszos hír lehet belőle, ha van hely. Hányszor hangzik el a szerkesztőségekben, hogy itt még van 5 sorom, nincs valami jó rendőrségid? Aztán van, mikor munka és magánélet összeér.
Azok az olvasóim, akik a kezdetőektől velem vannak, tudják, ez nem egy egoblog, ez a bejegyzés is úgy egós, hogy kapcsolódik a blog egyik fő vonulatához, de az áldozatok a rokonaim.
Tavaly ezen a napon közlekedési balesetben meghalt a nagybátyám és a 21 éves unokatestvérem. Nem vagyok egy Borbély Szilárd, de egy év talán elegendő idő, hogy írjak róla. Ők ültek a vétlen autóban. Az ok: beláthatatlan kanyarban való előzés, folytonos vonalon. Szinte naponta megy át hasonló hír a kezemen.
Annak ellenére, hogy a szituáció teljesen egyértelmű volt, közel tíz hónap telt el, mire az ütközésből a rendőrségi szakasz után ítélet lett a Tőketerebesi Járásbíróságon. Mi történt volna, ha esetleg ez egy bonyolult ügy?
Az elkövetőt – egy szomszéd faluból való férfit – három év, fogházban letöltendő szabadságvesztésre ítélték. Szerencsére letöltendőt kapott, és nem úszta meg feltételessel. Három év. Életenként másfél. De jó magaviselet miatt szabadulhat korábban.
Nem ószövetségi időket élünk, értelemszerűen nem kardoskodhatunk azért, hogy üssék el őt is, jogrendünk ugyanis nem a szemet szemérten alapszik. Az emberölésnél tekintetbe veszi, hogy – szemben a rihnói baltás gyilkossal vagy Alojz Kromkával (na, emléxünk még rá, pajtások?) – nem állapítható meg szándékosság. Az úton rengeteg autó közlekedik, a sofőrök képessége változó, ahogy időközben megboldogult autósiskolai oktatóm, Tuloki Bálint mondta, gyerek, amikor az ember beül az autóba, fél lábbal a börtönben van, fél lábbal meg a temetőben. A jog ennek megfelelően jár el. S noha a három évet ezzel együtt is elég kevésnek érezzük, min változtatna az, ha az ítéletet a bíró a büntetési tétel felső határának közelében hozta volna meg? Ugye, hogy semmin...
Happy end nincs.
