A Post coitum omne animal triste est mondást – jellegéből fakadóan nehezen hihető módon – Szent Ágostonnak tulajdonítják, pedig hát honnan tudhatta volna a derék szent? (valszeg tudhatta, mert a Vallomásokban így adta vissza dühöngő ifjúságát: „Mi volt legnagyobb élvezetem? Szerelmet adni, szerelmet kapni. De engem nem elégített ki a lélek vonzódása a lélekhez: a barátság ragyogó birodalma. Mámoros gőzök szálltak folyton testi vágyaim mocsarából és ifjú erőm forrásaiból, és úgy ködbe, homályba burkolták szívemet, hogy nem tudott különbséget tenni a szeretet csendes derűje és fajtalan kívánkozás sötétsége között.”) Magam először Czakó József – lám, újabb tehetséges, az írással mégis felhagyó honi magyar szerző – Leszámolás, gyöngéden című kötetében találkoztam vele. Nos, valahogy az írással is így van.
A minap beszélgettem egy rest író barátommal, aki írt egy nagyon jó kisregényt, odaadta pár embernek elolvasni, aztán galád módon betette a fiókba, és nem akarja kiadni. Mondom neki: ma, mikor már minden szar nyomdafestéket kaphat (lásd még: virágozzék minden virág), te írsz egy remekművet, és beteszed a fiókba?
Mire ő azt mondta: már nem érdekel. Az írás, a folyamat, amíg formálod, az igen. De utána... – és megvonta gyakori konditeremlátogatása miatt széles vállát. És ennyiben maradtunk.
A hírlapíró ezt gyakran átéli, mivel a nyomtatott sajtó sajátosságai okán előre dolgozik. Mire egy-egy írás napvilágot lát, fejben már egész máshol van, a reakciók pedig – ha vannak, akkor – akkor kezdenek érkezni.
Most sikerült pontot tenni egy terjedelmesebb dolog végére – igen, azért volt kevés poszt az utóbbi időben –, amit sokkal rövidebb idő alatt is meg lehetett volna csinálni, ha nincs az esztergapad. De az esztergapad van. Sőt, esztergapadok vannak. És most már megértjük a tulipánégető írót, hogy a szappanfőző mestert a fiókba gyilkolja. Miután a felhasznált irodalom utolsó tétele – éppen Németh „TheGreenStick” Zoltán – után lenyomtam a cmd S-t, már engem sem érdekel.
