Egy időben az egyik magyarországi tévécsatornának dolgoztam. Gyümölcsöző együttműködésünk egy kifizetetlen számla miatt szakadt félbe, de egyébként élveztem, mert tévézni rakendroll.
Aki volt már magyarországi sajtóorgánum szlovákiai tudósítója, az biztosan találkozott azzal a jelenséggel, hogy akik Budapesten ülnek, azt hiszik, ez is itt Budapest, és hogy a 458 467 is budapestnyi területen él, és mindenre van magyarul flottul megszólaló szakértő. Pedig nincs. (Meg az is gyilkos, amikor bekínálsz egy aktuális témát, azt mondják, á, ez nem kell, majd következő nap felhívnak, hogy te, látom itt az MTI-ben, hogy – és itt bemondják az általad tegnap javasolt témát –, ezt meg tudnád csinálni?)
Történt, hogy augusztus 21-én délelőtt felhívtak, hogy 1968-ról tudnék-e valami anyagot adni az esti híradóba. Gyorsan szereztem nyilatkozó politológust, az operatőröm meg archív felvételeket keresett. De kellett volna az anyagba még valami élő, az idő meg szorított. Mert ugye az anyagokat fel kell venni, összevágni, jóváhagyatni, átvinni a szerkesztői változtatásokat, ha vannak, majd FTP-n feltolni. Ilyenkor általában rokonok, családtagok jönnek számításba.