A hírlapíró és a halál

Százhatvan éve, 1847. január 16-án született a Nógrád megyei Szklabonyán Mikszáth Kálmán író, újságíró, akadémikus, a magyar kritikai realista próza nagymestere.

          Felmenői klasszikus műveltségű evangélikus lelkészek voltak, a sort apja, Mixádt János szakította meg, aki falusi birtokos, s a szklabonyai mészárszék és kocsma bérlője lett. Iskoláit 1857-től Rimaszombaton, majd Selmecbányán végezte, s már diákként az irodalom bűvkörébe került. Tagja volt az önképzőkörnek, verseket, rövid prózai műveket írt, Gyula vitézről szóló balladájával díjat is nyert. Anyja akaratának engedelmeskedve mégis előbb Győrött, majd Pesten folytatott jogi stúdiumokat, diplomát azonban nem szerzett. 1871-ben esküdt lett Balassagyarmaton Mauks Mátyás szolgabíró mellett, közben az írás mesterségét is folyamatosan gyakorolta, az Igazmondó, a Szabad Egyház, az Ország-Világ, a Fővárosi Lapok közölték verseit, novelláit.

          A fiatalember beleszeretett principálisa lányába, Mauks Ilonába, akit - minden szülői tiltás ellenére - 1873 júliusában feleségül is vett. Az ifjú pár Pesten próbált boldogulni, Mikszáth a Magyar Néplapnál kapott állást. Saját költségén kiadott Elbeszélések című kötete azonban visszhangtalan maradt, ő adósságokba keveredett, pár napos gyermekük is meghalt, s Ilona is megbetegedett. Az író ugyan mindent megpróbált az érvényesülésért, fordított, mesekönyvet szerkesztett, de a nyomoron ez sem segített. Ilona visszaköltözött szüleihez, s 1875-ben el is váltak.

          Ezt követően Mikszáth az ellenzéki Budapesti Napilapnál kapott állást, politikai pamfleteket adott közre, majd 1878-ban a Szegedi Napló hívta meg munkatársnak. Az itt töltött csaknem három év kedvezően alakult a sokat nélkülöző író számára, kedvére írhatott, senki nem korlátozta, s a szegedi közönség is megszerette. Újult erővel tért vissza Pestre 1880-ban, az Ország-Világ segédszerkesztője, majd 1881-ben a Pesti Hírlap munkatársa lett, s 22 éven keresztül az is maradt. Ugyanebben az évben megjelent A tót atyafiak című kötete, s tagjai közé választotta a Petőfi Társaság. 1882 elején megjelent A jó palócok, s a két novellagyűjtemény végre meghozta a régóta várt sikert. Tagja lett a Kisfaludy Társaságnak, anyagi helyzete jelentősen javult, újból megkérte Mauks Ilona kezét, s 1882 decemberében ismét házasságot kötöttek. A házasságból három fiú született, Kálmán, János és Albert. Jánoska négyévesen meghalt, az ő emlékére írta apja A ló, a bárányka és a nyúl című elbeszélést.

          Mikszáth nevét a novellák mellett szatirikus hangvételű publicisztikái, parlamenti tudósításai is ismertté tették. 1887-ben aztán ő is bekerült az ország házába, a Szabadelvű Párt támogatásával előbb Illyefalva, 1892-től 1910-ig pedig Fogaras képviselője volt. 1889-ben a Tudományos Akadémia levelező, 1905-ben tiszteleti tagja lett. 1896 júliusában megalakult a Budapesti Újságírók Egyesülete, amely elnökévé Mikszáthot választotta. 1897-ben saját lap indításával is megpróbálkozott, de az Országos Hírlap előfizetői érdeklődés hiányában hamarosan megszűnt. Nem sokkal később a Franklin Kiadó Magyar Regényírók sorozatának szerkesztője lett, s többek között Fáy András, Gyulai Pál, Bródy Sándor műveihez írt bevezetőt.

          1903-ban megvált a Pesti Hírlaptól, s Az Újság főmunkatársa lett. 1904-ben megvásárolta Szontágh Pál horpácsi birtokát, ahol fia tervei alapján klasszicizáló stílusú kúriát építtetett, s utolsó éveiben többnyire itt tartózkodott. 1910-ben negyvenéves írói jubileumán ünnepségsorozatot rendeztek, a király a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki, a pesti egyetem díszdoktorává avatta. Ugyanebben az évben megpályázta a máramarosi képviselőséget, de kampányútján megbetegedett, s a súlyos tüdőgyulladás következtében május 28-án Pesten meghalt.

          Művészi pályájának korai szakaszán a romantikához kötődött, majd ennek egyes elemeit megőrizve a XIX. század végének Magyarországáról, annak jellegzetes társadalmi rétegeiről rajzolt hiteles képet. A kezdeti népies tematika után a számára legismertebb és legérdekesebb réteg, a nemesi középosztály felé fordult, ennek hanyatlásában fogalmazta meg mindazt, amit az ember lehetőségeiről tapasztalt. Ekkor vált írásaiban uralkodóvá az adomázó-társalgási, az élőszót utánozó stílus.

          A kor ízléséhez alkalmazkodva írta történelmi tárgyú regényeit (A két koldusdiák, A beszélő köntös, Szelistyei asszonyok, Akli Miklós), amelyekben a történelem csak díszletként szolgált a fordulatos és szórakoztató meséhez. Világszerte népszerű lett A Szent Péter esernyője, amelyben a romantika eszközeivel a felvidéki kisvárosi életmódról adott képet. Korkritika volt az Új Zrínyiász, benne a dzsentrit, a főnemességet és a polgári osztályt egyaránt elmarasztalta, s ugyanilyen kritikát fogalmazott meg a "megkésett ember" típusát megrajzoló Beszterce ostromában is.

          Legjellemzőbb művei a dzsentri réteg értékvesztését és lecsúszását bemutató regényei, A gavallérok és A Noszty fiú esete Tóth Marival, amelyekben egyszerre kritikával és ugyanakkor megértéssel is figyeli hősei sorsát. Kései korszakában a századelő tragikussá váló világképéhez és szecessziós ízléséhez kapcsolódott a Különös házassággal és a Sipsiricával. Utolsó műve, A fekete város örökös csapdahelyzetként ábrázolta a magyar történelmet, amelyben a végzetes boldogtalanság éppoly természetes, mint a mindennapok kiszámíthatatlan abszurditása.

 (A cikk szerzője Sarudi Ágnes.)

Magam mindehhez csak annyit tennék hozzá, hogy azért a tisztánlátás végett olvassuk el Hódosy Annamária Mixát-tanulmányát is, mely a szerző Remix c. kötetében jelent meg.  

William Shakespeare nemcsak minden idők leghíresebb drámaírója volt, hanem megrögzött malackodó is, ahogy ezt Pauline Kiernan angol kutató dokumentálja a Filthy Shakespeare (Malac Shakespeare) című könyvében.

          Elég végigfutni a 23 fejezeten, amelyekre a szerző felosztja a rendelkezésére álló bőséges anyagot. Nemi szervek, közösülés, erekció, felláció, prostitúció... A nagy "bárd" igen találékony volt, a hímvesszőre például 87 különböző kifejezést használt - írta a Corriere della Sera című olasz napilap.

          Kiernan azonban az előszóban elmagyarázza az obszcenitás miértjét: a Globe, ahol Shakespeare szerepelt, a londoni Bankside vöröslámpás házai között működött, egy olyan negyedben, ahol az illetlen szavakra különleges argót használtak, és abban az időben a színházi rendezés szegényessége miatt a darabok nem annyira a szemnek, hanem inkább a fülnek nyújtottak élvezetet. A 3 ezer néző pedig, amely a Globe-ot benépesítette, nagyra értékelte a szexuális jellegű szövegeket, a kétértelmű szójátékokat. A színház akkor az utca emberének hangján, faragatlanul, mindenki számára érthetően szólalt meg.

          Négy évszázad alatt a klasszikus szövegeket megtisztították, ezzel azonban a szerző szerint meg is fosztották azokat a legélvezetesebb részektől. Kevesen tudják például, hogy még a légies Ophelia is keresetlen egyszerűséggel jellemezte az eredetiben Hamlet felajzott állapotát.

Ezt nem én írtam, csak közreadom. Ha a jogtulajdonos kéri, természetesen eltávolítom.

A megverésben talán annak megalázó mivolta a legrosszabb dolog. Talán – mondom én, mert még soha nem vertek meg. Ugyanakkor tudom, hogy a médiafogyasztók szeretik, ha „verés van.” Mert az átlag médiafogyasztó két dolgot szeret igazán: gyűlölni (lásd Szaddám-ügyet vagy éppen Győzike kutyáját), meg az erőszakot. Ez egyszerűen megdobja a nézettséget, megdobja a példányszámot.

Sokat gondolkodom ennek az I hate it here csávónak az ügyén. Aki nem tudja, miről van szó, elolvashatja a Népszabi szombati számában, illetve, egy egészen más szemszögből tomcat pólóblogjában.  Balás Dávid, 28 éves, végzős filozófia szakos hallgató azt állítja, hogy a lépcsőházban két bőrdzsekis fazon – akik közül az egyik szerinte a szarkasztikus humorú pólóárus volt – megverte őt. Néha belenézek az I hate it here-be, nem mindennap, mert annyira nem érdekel, amit ír – egyébként nem ír rosszul –, ahogy tomcat pengeváltásai és „lovagias ügyei” miatt is egész nyugodtan tudok aludni. Konfliktusukra nem figyeltem fel, mert akadtak náluk érdekesebb olvasnivalóim is.

Próbáljuk a „dolgot őt magát nézni.” Rengeteg rendőrségi ügyet láttam már. De olyant még nem, hogy valakit vernek, és az közben felhívja a rendőrséget. Nem, egészen pontosan felhívja a 107-et, majd onnan kapcsolják neki a megfelelő kapitányságot. Aki már próbálkozott ilyennel, az tudja, hogy amíg az ügyeletes abbahagyja a pasziánszozást vagy a flipperezést, és felveszi a telefont, az olykor egy percbe is beletelik. És közben mit csinálnak az erőszaktevők? Malmoznak? Vagy az aranykitermelés ciános technológiájának a környezetre gyakorolt hatásáról folytatnak emelkedett, akadémiai vitát? Vagy mi a francot? Ez az ember azt állítja, hogy miközben a lépcsőházban ketten verték, ő kétszer felhívta a rendőrséget. Ez egyenesen egy Malina Hedvig-ügy II. Hiába, ezek a bőrdzsekis kopaszok… 

Persze, azt is kétlem, hogy bárki – pláne egy végzős filozófia szakos, tehát feltehetően olvasott, művelt ember – kitalálna ilyent, csak hogy a blogja látogatottságát növelje – mert ezt nyilván megdobta az eset. Lehet, hogy megverték, nem tudom, sem a verés előtt, sem a verés után – egészen pontosan: soha – nem láttam Balás Dávidot, az ügy kipattanása előtt azt sem tudtam, mi a neve. A látleletet – állítólag van – se láttam, nem  tette közzé a neten. 

Bárhogy is van, csak ezt a verés közben kétszer telefonálást ne vetette volna fel. Ez teljesen valószínűtlen. Az egész – egyébként közepesen érdekes, a napi rendőrségiek között a testi sértések 80%-a brutálisabb ennél – sztori elcsúszik rajta.

Nem mondok újdonságot azzal, hogy a pozsonyi utak egy része katasztrofális állapotban van. Az autóbusz-pályaudvar melletti négysávos úton naponta több mint százezer jármű halad át, mivel egy csomó irányba erre kell elhagyni a várost. A kifelé vezető út külső sávjának külső oldalán, a buszmegállóknál van egy akkora kátyú, hogy még a trolit is megdobja. Ha egy átlag személyautó abba belemegy hatvannal, garantált a tengelytörés. 

Egy másik, totálbrutál kátyú Nagymegyeren van, az ÖMV kútnál, Pozsony irányában, a kanyarban, közel a felfestéshez, tehát az út széle felé lehúzódva lehet kikerülni. Átmérője olyan 30-40 cm lehet, mélysége a nagyobbik felén 10 centi körüli. Persze, a megyeriek megérdemlik a kátyúkat, főként azok, akik otthon maradtak december 2-án, hiszen már megint polgármesterré választottak egy korrupt bűnözőt. Csak hát a főutat ártatlanok is használják.

Radim Hreha, a közszolgálati Szlovák Televízió új, kormánypárti igazgatója kirúgta Eugen Kordát, a hétfő esti Reportéri c. tényfeltáró riportműsor főszerkesztőjét. Korda kiváló újságíró, a Reportéri pedig egy bátor műsor volt. A kormány nem tartotta ellenőrzése alatt, így buknia kellett. Itt olvasható egy interjú Kordával, és egy cikk az egész dologról.

A Híradó stábjában ugyancsak nagy a bizonytalanság. Fényévekre vagyunk a BBC-től! Kérdezem én, lecserélődött-e az ottani híradós szerkesztőség, mikor Tony Blair hatalomra került? Kurvára nem. Aztán csodálkoznak, hogy a közszolgálati híradó nézettsége a béka segge alatt van, és mindenki az ugyanabban az időben sugárzott Joj hírműsorát nézi?! A Markízáéval meg nem is próbálhatnak megütközni, mert esélytelen volna. Mindez részben annak is tulajdonítható, hogy az STV-nek hónapokig nem volt igazgatója, tán harmadszorra választották meg ezt a szerencsétlent. Bizonytalanságban-tartásban nagyon erős ez a koalíció. Ez a munkamódszerük. 

Azzal, hogy a Reportérit kifilézték, azt fogják elérni, hogy mindenki a Paľbát és a Črepinyt fogja nézni, még ha ez utóbbi szar is. Gratulálunk, Hreha úr! Bár asszem, magának kurvára mindegy, mi lesz a köztévével.

Ez még egy múlt hét végi dolog, csak olyan zilált volt a hétvégém...

Tegnap megtörtént az év első bankrablása is. Egy Pozsonytól nem messze található, kedves kis, alig ezer lelkes településen, Mihályfán nyomta fel valaki a Szlovák Takarékpénztár helyi fiókját, és kb. 100 ezer koronát vitt magával.

Kis foci, kis pénz. 

Ellenben ma Récsén szintén bepróbálkozott egy fószer, de miután a pénztáros néni közölte vele, hogy reggel lévén egyelőre nincs egy vas sem a bankfiókban, eloldalgott. Ha elkapják, ugyanannyit fog kapni, mint ha elvitt volna valamit. Lúzer.

Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, a kormány megalakulása óta Štefan Harabin igazságügyi miniszternek legfeljebb önkielégítés közben lehetett egy-két jó húzása, az igazságügy területén nem. Mit tett le az asztalra Robert Fico kormányának leggusztustalanabb arcszőrzetet viselő politikusa? Tudunk akár egy pozitív intézkedéséről is? A legtöbb embernek a Harabin tulajdonnevet hallva valószínűleg a Speciális Bíróság felszámolására irányuló fékezhetetlen, már-már az irracionalitásig fokozott vágy jut az eszébe. Más nem nagyon (leszámítva a kényelmetlen kerületi és járási bírósági elnökök eltávolítását, de ez most nem tárgya ennek az írásnak).

Igen, egészen eddig azt gondolhattuk, a HZDS jelölte politikus csak a bazini, méregdrága bíróságot rühelli, aztán ezen a héten kiderült, a Nemzeti Emlékezet Hivatala (ÚPN) is a bögyében van. Persze, nehezen volna bizonyítható, hogy a Speciális Bíróság bezárására törve, és a Nemzeti Emlékezet Hivatalának kellemetlenkedve a miniszter pártukázt teljesít, de azt tudjuk, hogy a HZDS elnökének szemében mindkét intézmény szálka, és két szálka már sok egy szemben. Mindenesetre az, hogy a kommunista titkosszolgálat aktáit (is) őrző intézményt – látszólag racionális indoklással – rövid úton kirúgta a belváros szívében található székházából, nem volt elegáns dolog a tárcavezető részéről. Annak ugyanis sem a költözködésre, sem a bérleti díjra nem akad pénz az idei költségvetésében, s a költözködés a tudományos munkát is hátráltatja. Az ÚPN-nek ráadásul Ján Langoš tragikus halála óta még elnöke sincs, aki közbenjárhatna a megfelelő személyeknél az intézmény érdekében. Nincs, mert a törvényhozás eddig nem tudta megválasztani.

Kényes és fontos pozíció ez, mely a koalíciós egyezkedések értelmében a Szlovák Nemzeti Pártnak járna, jelöltjük azonban vagy visszalépett, vagy nem kapott bizalmat, vagy el sem jutott a beterjesztésig, ez utóbbinak a pártelnök sem tudta a nevét, mi sem írjuk ide. Már-már úgy tűnt, a tartós bizonytalanság kialakításával – ebben nagyon jó ez a koalíció – sikerül betenni az ÚPN-nek, ám a tárcavezető – egészen pontosan hivatalvezetőjének, de ez részletkérdés – otromba lépése nem várt hullámokat vetett. A politikai élet teljes spektruma odanyilatkozott a bérleti szerződés felmondásával kapcsolatban. Ez ugyanis akkora taplóság volt a HZDS részéről, hogy egyébként tiszteletre a legkevésbé sem méltó, hasonszőrű koalíciós partnereit is meglepte. Az egyik internetes portálon a koalíció belső problémáit kitálaló Dušan Čaplovič miniszterelnök-helyettes egyenesen süketnémák párbeszédéhez hasonlította a történteket. Ján Slota hű szekundánsa, a nemzetiek frakcióvezetője, Rafael Rafaj is meglepőnek nevezte koalíciós partnere lépését.

Azt tegnap előtt még senki nem gondolta volna, hogy a(z egyik lehetséges, és jónak tűnő) megoldással a kereszténydemokraták fognak előállni. František Mikloško tegnap bejelentette, megpályázza a hivatal elnöki posztját. František Mikloško hiteles politikus, és ezt nagyon kevesen mondhatják el magukról a törvényhozásban. Csak hát nem a nemzeti frakció tagja, a hely pedig nekik jár… Csodával határos módon azonban – egyelőre úgy tűnik – a nemzeti pártban győzött a racionalitás, és támogatják a kereszténydemokrata politikus jelölését. Egyelőre nem tudni, hogy alakul az ÚPN-sztori folytatása, mindenesetre június 15-e óta ez az első pozitív fordulat az ügyben, s önmagában már ez sem kevés. Mikloško személye garanciát jelentene a hivatal működésére. Kérdés, hogy a koalíció ezt szeretné-e?

A perbetei vadgazdaság fácánosából karácsony és újév között valaki ellopott negyven fácánt. Ki lop el negyven fácánt? És mit csinál vele? Otthon lelövöldözi? Őrület, mi mindent lopnak manapság.