Százhatvan éve, 1847. január 16-án született a Nógrád megyei Szklabonyán Mikszáth Kálmán író, újságíró, akadémikus, a magyar kritikai realista próza nagymestere.
Felmenői klasszikus műveltségű evangélikus lelkészek voltak, a sort apja, Mixádt János szakította meg, aki falusi birtokos, s a szklabonyai mészárszék és kocsma bérlője lett. Iskoláit 1857-től Rimaszombaton, majd Selmecbányán végezte, s már diákként az irodalom bűvkörébe került. Tagja volt az önképzőkörnek, verseket, rövid prózai műveket írt, Gyula vitézről szóló balladájával díjat is nyert. Anyja akaratának engedelmeskedve mégis előbb Győrött, majd Pesten folytatott jogi stúdiumokat, diplomát azonban nem szerzett. 1871-ben esküdt lett Balassagyarmaton Mauks Mátyás szolgabíró mellett, közben az írás mesterségét is folyamatosan gyakorolta, az Igazmondó, a Szabad Egyház, az Ország-Világ, a Fővárosi Lapok közölték verseit, novelláit.
A fiatalember beleszeretett principálisa lányába, Mauks Ilonába, akit - minden szülői tiltás ellenére - 1873 júliusában feleségül is vett. Az ifjú pár Pesten próbált boldogulni, Mikszáth a Magyar Néplapnál kapott állást. Saját költségén kiadott Elbeszélések című kötete azonban visszhangtalan maradt, ő adósságokba keveredett, pár napos gyermekük is meghalt, s Ilona is megbetegedett. Az író ugyan mindent megpróbált az érvényesülésért, fordított, mesekönyvet szerkesztett, de a nyomoron ez sem segített. Ilona visszaköltözött szüleihez, s 1875-ben el is váltak.
Ezt követően Mikszáth az ellenzéki Budapesti Napilapnál kapott állást, politikai pamfleteket adott közre, majd 1878-ban a Szegedi Napló hívta meg munkatársnak. Az itt töltött csaknem három év kedvezően alakult a sokat nélkülöző író számára, kedvére írhatott, senki nem korlátozta, s a szegedi közönség is megszerette. Újult erővel tért vissza Pestre 1880-ban, az Ország-Világ segédszerkesztője, majd 1881-ben a Pesti Hírlap munkatársa lett, s 22 éven keresztül az is maradt. Ugyanebben az évben megjelent A tót atyafiak című kötete, s tagjai közé választotta a Petőfi Társaság. 1882 elején megjelent A jó palócok, s a két novellagyűjtemény végre meghozta a régóta várt sikert. Tagja lett a Kisfaludy Társaságnak, anyagi helyzete jelentősen javult, újból megkérte Mauks Ilona kezét, s 1882 decemberében ismét házasságot kötöttek. A házasságból három fiú született, Kálmán, János és Albert. Jánoska négyévesen meghalt, az ő emlékére írta apja A ló, a bárányka és a nyúl című elbeszélést.
Mikszáth nevét a novellák mellett szatirikus hangvételű publicisztikái, parlamenti tudósításai is ismertté tették. 1887-ben aztán ő is bekerült az ország házába, a Szabadelvű Párt támogatásával előbb Illyefalva, 1892-től 1910-ig pedig Fogaras képviselője volt. 1889-ben a Tudományos Akadémia levelező, 1905-ben tiszteleti tagja lett. 1896 júliusában megalakult a Budapesti Újságírók Egyesülete, amely elnökévé Mikszáthot választotta. 1897-ben saját lap indításával is megpróbálkozott, de az Országos Hírlap előfizetői érdeklődés hiányában hamarosan megszűnt. Nem sokkal később a Franklin Kiadó Magyar Regényírók sorozatának szerkesztője lett, s többek között Fáy András, Gyulai Pál, Bródy Sándor műveihez írt bevezetőt.
1903-ban megvált a Pesti Hírlaptól, s Az Újság főmunkatársa lett. 1904-ben megvásárolta Szontágh Pál horpácsi birtokát, ahol fia tervei alapján klasszicizáló stílusú kúriát építtetett, s utolsó éveiben többnyire itt tartózkodott. 1910-ben negyvenéves írói jubileumán ünnepségsorozatot rendeztek, a király a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki, a pesti egyetem díszdoktorává avatta. Ugyanebben az évben megpályázta a máramarosi képviselőséget, de kampányútján megbetegedett, s a súlyos tüdőgyulladás következtében május 28-án Pesten meghalt.
Művészi pályájának korai szakaszán a romantikához kötődött, majd ennek egyes elemeit megőrizve a XIX. század végének Magyarországáról, annak jellegzetes társadalmi rétegeiről rajzolt hiteles képet. A kezdeti népies tematika után a számára legismertebb és legérdekesebb réteg, a nemesi középosztály felé fordult, ennek hanyatlásában fogalmazta meg mindazt, amit az ember lehetőségeiről tapasztalt. Ekkor vált írásaiban uralkodóvá az adomázó-társalgási, az élőszót utánozó stílus.
A kor ízléséhez alkalmazkodva írta történelmi tárgyú regényeit (A két koldusdiák, A beszélő köntös, Szelistyei asszonyok, Akli Miklós), amelyekben a történelem csak díszletként szolgált a fordulatos és szórakoztató meséhez. Világszerte népszerű lett A Szent Péter esernyője, amelyben a romantika eszközeivel a felvidéki kisvárosi életmódról adott képet. Korkritika volt az Új Zrínyiász, benne a dzsentrit, a főnemességet és a polgári osztályt egyaránt elmarasztalta, s ugyanilyen kritikát fogalmazott meg a "megkésett ember" típusát megrajzoló Beszterce ostromában is.
Legjellemzőbb művei a dzsentri réteg értékvesztését és lecsúszását bemutató regényei, A gavallérok és A Noszty fiú esete Tóth Marival, amelyekben egyszerre kritikával és ugyanakkor megértéssel is figyeli hősei sorsát. Kései korszakában a századelő tragikussá váló világképéhez és szecessziós ízléséhez kapcsolódott a Különös házassággal és a Sipsiricával. Utolsó műve, A fekete város örökös csapdahelyzetként ábrázolta a magyar történelmet, amelyben a végzetes boldogtalanság éppoly természetes, mint a mindennapok kiszámíthatatlan abszurditása.
(A cikk szerzője Sarudi Ágnes.)
Magam mindehhez csak annyit tennék hozzá, hogy azért a tisztánlátás végett olvassuk el Hódosy Annamária Mixát-tanulmányát is, mely a szerző Remix c. kötetében jelent meg.
