A norvég drámairodalmat számomra sokáig csak Henrik Ibsen jelentette. Emlékszem, K. K. docens asszony drámairodalom szemináriumain nagyon jókat olvastunk ettől a fószertól (bár az olvasásélményt nagyban rontotta, hogy utána egy nyelvtörténeti óra kezdődött, mely kurvára nem érdekelt). Azt, hogy Terje Nordby vagy éppen Gunnar Edvard Rode Heiberg is a világon van, legfeljebb csak magyarországi színházi lapokból tudtam, Pozsonyban ugyanis elég ritkán tűznek tőlük műsorra ezt-azt, s van egy olyan rossz szokásom, amiért a pesti színikritikus krémet egy időben nagyon utáltam, s utóbb magam is így jártam: a fővároson kívül nemigen megyek színházba – persze a komáromi Jókai Színház kivétel ez alól –, nincs olyan motivációm, amely Zsolnára, Besztercebányára, Nyitrára, vagy éppen Turócszentmártonba vinne színházba. Holott vidéken is vannak remek társulatok, csak a teátrum nem játszik annyira központi szerepet életemben, hogy az ilyen szórakozás után a villamoson kívül egyéb közlekedési eszközzel is hajlandó legyek utazni, ráadásul ezek a (még egyszer kiemelném, nem ritkán kiváló) intézmények államnyelven játszanak, mely némileg csökkenti vonzerejüket a szórakozni vágyó hírlapíró számára.
Szombaton épp Komáromban jártunk T.-vel. Elég letargikus állapotban voltunk mindketten, délelőtt ugyanis megnéztük a Van Gogh Budapesten című kiállítást a Szépművészeti Múzeumban, melyről kötelező szuperlatívuszokban beszélni, és a tárlat maga irdatlan csalódás volt. Mert ugye, az önnön fülcimpáját – tehát nem fülét, oké!? – borotvakéssel lemetsző holland festőzseni ugyebár nem a sokféle Krumplievők és Varró nő előtanulmányok, vidéki holland férfiak és nők, és a hollandiai lelkészlakok körüli táj festőjeként lopta be magát az emberek szívébe. Egy csomó időt álltunk sorba, kiadtunk egy valag pénzt, hogy másik ezer ember koordinálatlan társaságában – mert voltak szakaszok, amelyeken mindkét irányból hömpölygött a tömeg – megnézhessünk pár képet az életműből, messze nem a legismertebbeket. Az egész olyan semmilyen volt. Értem én, hogy a híres Önarcképet, meg a Napraforgókat nem akarták kölcsönadni, és hogy a dolog így is egyedülálló, de a kiállítás kétségkívül jó marketingje túlzott elvárásokat ébresztett bennünk, melyeket aztán nem tudott kielégíteni. Ezért gondoltuk úgy, hogy este elmegyünk színházba, történjen velünk valami jó is aznap.
A komáromi Jókai Színházban aznap Jon Fosse (norvégul tudóknaknak több): Őszi álom (Draum om hausten) című darabját adták. Fosse a jelen bejegyzés első bekezdésében említetteken túl valószínűleg a legismertebb norvég drámaíró, legalábbis azok számára, akik nem viszolyognak a kortárs drámától, tehát a komáromi közönség körében bizonyosan nem, ugyanis nem kabaré- vagy operettszerző. Márpedig Komáromnak ez kell. Bármilyen élvonalbeli zene nélküli darabnak esélye sincs egy harmadrangú operettel szemben. Tessék, nézzük meg, mit tart a magyar egyetemi város nemsokára hatvanéves – 1952-ben alapított – teátruma műsoron. Az egy szerencsétlen Karamazov testvérek képviseli a mélyszántást a sok zenés ringófitty között. Fosse a Vasmacska Stúdiószínházban kapott helyet (Ez is megérne egy komoly írást, nem csak egy blogbejegyzést, hogy a stúdiót ugye a színház fennállásának ötvenéves évfordulóján adták át: hogy tudtak meglenni addig nélküle; másrészt meg, hogy ez a stúdió dolog kicsit olyan Patyomkin-falus. Az ötvenesen ugyan nagy csinnadrattával átadták az épületrészt, de még annyi berendezés hiányzott belőle, hogy használni csak 2006 decemberétől tudják. Egy új Tóth László kellene ehhez, de én nem vagyok az, és attól tartok, már ő sem, de ez most nem tud/akar tárgya lenni ennek az írásnak.), ahol teljesen jól tudott működni az egész.
Teltház volt, úgy számoltam, hogy 76 szék van a teremben, és tán ötön nem ültek. Vágott kővel felszórt sávon áthaladva foglaltuk el helyünket. Ez már a temető része volt. Fosse 1999-ben írt – szinte még meleg – darabja ugyanis egy temetőben játszódik, mindegy, hogy hol, talán valahol Norvégiában de játszódhatna akár Zalaegerszegen is. A dráma szereplőinek nevei sincsenek: Nő, Férfi, Anya, Apa, Idős hölgy (egyedül a volt feleség nevét ismerjük).
A színmű nyelve a végtelenségig lecsupaszított; abszolút sallangmentesség jellemzi, olyan, mint ha John Barthot vagy (korai) Bret Easton Ellist olvasnál. A rendező szerint a szöveg maga egy végtelen szabad vers. Lévay Adina így nyilatkozik erről: „Nagyon hosszú szabad vers. Én zenének érzem. Ebben a szövegben nincsenek írásjelek. Nem szabad úgy mondani, mintha általános szöveg lenne. A sorok mögött van a lényeg. A szereplőknek úgy kell beszélniük, ahogy most mi ketten beszélgetünk, pontot, vesszőt, kérdőjelet használva. Pontos szándéknak kell lenni a mondatok mögött.” A teljes interjú itt olvasható.
A darab elején az Idős hölgy (Gombos Ilona) bejön, és vizet enged egy kannába, mely majd a darab végén „el fog sülni”, mint ama tankönyvi puska a realista drámában. Ekkor jelenik meg a színen a Férfi (Fabó Tibor), egy fehér bőrönddel. A bőröndök az est során sírkőként és koporsóként is funkcionálnak. Kisvártatva megjelenik a Nő. Bandor Éva (nagyon szar ez a kép róla). Nem titok, elfogult vagyok Bandor Évával kapcsolatban, ha Koltai Tamás lennék, olyanokat írnék róla, mint a nagy tekintélyű színikritikus írt Visky András Júliájának kapcsán Szilágyi Enikőről. Bandor Éva színpadi jelenléte mindvégig rendkívül erőteljes. S a stúdiótér intimitásában, mikor tőlem egy méterre üzekedik Fabóval egy temetői padon, minden sokkal jobban átjön. Ahogy a darab másik remeklő szereplője, Varsányi Mari nyilatkozza a Vasárnap ma megjelent számában: a kamaratérben „egy lélegzetvétellel, egy fals tekintettel sem lehet hibázni” a néző közelsége miatt. Hamar kiderül, a Férfinak és a Nőnek valaha köze volt egymáshoz. Szikrázóan forró helyzeteket, „lábon száradt”, hervadó nőt, döntésképtelen, oblomovi férfit láthatunk, éppen csak díványa nincsen. Egy darabig úgy tűnik, a Férfi döntésképtelenségén bukik meg a Nő közeledése. A kettejük közötti kommunikáció teljességében kiüresedett, közhelyekbe fullad, miközben emlékeikkel gyötrik egymást, s már az első pillanatban látszik: feleslegesen.
19.40-kor néztem először az órámra, már kicsit sok volt a közhelyből és a szenvelgésből. Valahogy ilyen tájt, vagy kicsit korábban léptek színre a férfi szülei, az Apa (Németh István) és az Anya (Varsányi Mari). Németh István Apájának nem volt sok kiugrási lehetősége, lehet, hogy ezért éreztem színpadi jelenlétét kicsit halványabbnak, bár szép, korrekt alakítást nyújtott. Varsányi Mari viszont kapott egy hálás, szerintem nagyon testhezálló szerepet, és ebben abszolút ki tudott bontakozni, mindvégig élvezetes játékot nyújtva az est során. A szülők a nagymama temetésére jöttek, melyről a férfi talán nem is tudott, de ennél sokkal több történt: a Nő előtt is leleplezték a férfi élethazugságát. Kiderült, már nem él a családjával. A Nővel való kapcsolatba mégsem akart belemenni. A Nő és az Anya kínos párbeszédei által lesz a Férfi egyre meztelenebb, védtelenebb. Sem az Anyával és az Apával, sem volt feleségével, Gryvel (Germán Zille) nem tud kommunikálni. Annyi minden történt – ezt ismételgetik a leggyakrabban. Kísérteties a fehér hálóingében a halált szimbolizáló Idős hölgy és a Nő összecsapása a férfiért. Az pedig, ahogy Fabó mellettem állva csókolózik az öregcsajjal, nos, az hátborzongató.
Azt nem tudom – és ez vita tárgyát képezi köztem ésT. között –, hogy a végén a férfi meghal-e. A darab végén a Férfi magára borítja azt a kanna vizet, melyet az Idős hölgy a darab elején kiengedett. Felébred. Álom lett volna ez az egész? Honnan? Az elejétől a végéig? Vagy?
Ez a Fosse nevű fazon nagyon jó darabot írt, melyhez Lévay Adina kifejező rendezése, és a Jókai Színhát művészeinek remek játéka társul. A darab márciusban már nem kerül színre. De ha az évadból hátralevő három hónapban még adják, mindenképpen érdemes megnézni. Elgondolkodtató darab, komoly színvonalú teljesítmény.
