A hírlapíró és a halál

A Szökés második évadjának záróakkordjában Májkült megint bevarrják a börtönbe. Ezek után nem tudom, akad-e akkora barom e hazában, aki kíváncsi a harmadik évadra. Én nem. 

Nesztek, kultúra. Kilencvenöt éve, 1912. április 5-én született Budapesten Örkény István, kiemelkedő szatirikus író.

          Jómódú polgárcsaládból származott, a Műegyetem vegyészkarára járt, majd 1932-ben gyógyszerész-diplomát szerzett. Apja patikájában dolgozott, 1937-ben került kapcsolatba a Szép Szó című folyóirat körével, József Attilával. 1938-39-ben Londonban, majd Párizsban élt, mivel Tengertánc című antifasiszta írása szemet szúrt a hatóságoknak. Hazajötte után elvégezte a Műegyetemet, 1941-ben vegyészmérnöki diplomát kapott. 1942-ben munkaszolgálatosként a Donhoz került, itt hadifogságba esett, csak 1946-ban jutott haza.

          Első művei az 1930-as években jelentek meg. A háború után a hadifogság élményeit dolgozta fel dokumentarista jelleggel. (Lágerek népe, Voronyezs, Magyarok emlékeznek szovjet hadifogságban.)

          1949-ben az Ifjúsági, majd a Néphadsereg Színházának dramaturgja lett. Realista prózája az ötvenes évek elején a sematizmus útjára tévedt, de tehetsége és józan ítélete átütött a vállalt modoron: novelláját, a Lila tintát Révai József a burzsoá irodalom-felfogás példájaként bírálta.

          1954-től a Szépirodalmi Kiadó lektora. 1953-ban hangosan kiállt a Nagy Imre-kormány mellett, 1956 szeptemberében az Írószövetsége elnökségébe választották. Tevékenyen részt vett a forradalomban, a rádióba beolvasta: "Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon". November 10-én más írókkal együtt a lengyel nagykövetségre menekült, de néhány órával később távoztak onnan. A Kortárs 1957. szeptemberi számában többedmagával önkritikát gyakorolt, de a dogmatizmus elleni harcot továbbra is támogatták. 56-os szereplése miatt 1963-ig nem publikálhatott, az Egyesült Gyógyszergyárban mérnökként dolgozott.

          Szilenciuma utáni első nagysikerű kötete 1963-ban a Macskajáték volt, a Jeruzsálem hercegnője 1966-ban jelent meg, ebben már jelentkezett szatirikus hangja is. A kötet darabjai: a Hunnia Csöködön, az Egyperces novellák első ciklusa és a Macskajáték kisregény változata. E művei a jelenségek realista leírása helyett parabolisztikus sűrítésre törekedtek. Következő kötetei - a Nászutasok a légypapíron és az Egyperces novellák - e tendenciát folytatták, a rövid történetekben találta meg a számára legmegfelelőbb formát. E szövegek belső feszültségét a ráció és irracionalitás, az érzelmesség és józanság, a pátosz és banalitás ellentétei adják. Az örkényi groteszket mindezek mellett a köznapi nyelvhasználat, s az irodalmi konvenciók lebontása is jellemzi.

          A hatvanas évek közepén írt drámája, a Tóték az abszurd színház első hazai megjelenése. Akárcsak a Macskajátékot, e színpadi művet is megelőzte egy prózai változat. A Tóték társadalmilag több, mint az irányzat nyugati darabjai, kisember hőse csak a teljes megaláztatás után találja meg a cselekvés lehetőségét. A Macskajáték két, ellentétes jellemű nőtestvér kapcsolata révén rajzolja meg a kelet- és közép-európai lét világát, a szabadság-függőség, az aktivitás-passzivitás, a szenvedély és józanság koordinátái között.

          A Pisti a vérzivatarban csak 1979-ben, tíz évvel megírása után került színre, e darab az egyén és a magyarság sorsának stilizált, mégis élő keretét adja. A Vérrokonok (1974) és a Kulcskeresők (1975) a jellegzetes magyar mentalitást, a halogatást, a hibák erénnyé emelését elemzik. A halállal való szembenézés addig érinthetetlen témáját dolgozta fel a Rózsakiállítás című kisregénye, 1977-ben. Tragédiája, a Forgatókönyv a magyar történelem viharai közepette a személyiség erkölcsi dilemmáit tárja fel.

           Örkény a dráma és a színpad radikális megújítója volt, felszámolta a realista tér- és időkezelést, s az alakok önazonosságát is. Drámáit a világ majd minden nagyvárosában játszották, főleg a Tóték és a Macskajáték aratott sikert, film is készült mindkettőből, Fábry Zoltán, illetve Makk Károly rendezésében. Egyperceseit számos nyelvre lefordították, Kossuth-díjat és számos más kitüntetést kapott. Különböző szövegeiből Mácsai Pál állított össze előadóestet, 2004 óta színház viseli nevét.  

Nem én írtam, hanem az MTI.

Középkorú, kissé kopott nő – kb. fizikai munkát végző, amellett „klasszikus htb.” anyuka – áll előttem a hentesnél. Megkérdezi az egyébként kellemes arcú iparitanuló-lánytól, aki az állandó hűtőpult mögött állás miatt már most borítékolhat egy petefészek-gyulladást, hogy melyik felvágott a finomabb, a liptói vagy (a másik termék nevét nem értettem, de szintén a low price szegmensbe tartozott).

- Attól függ. Ha csak úgy enni szeretné, akkor a (a másik termék nevét nem értettem, de szintén a low price szegmensbe tartozó) ízletesebb, de ha sütni vagy rántani akarja, akkor a liptóit ajánlom, mert az nem esik szét.

Bassza meg, milyen világot élünk, az emberek kirántják a szalámit, és ez teljesen standard dolog?

Kell-e erőltetni azt, ami nem megy? Ami nem megy, azt nem kell erőltetni – hallhatjuk szakításokkor, hülyegyerekek iskolában történő tréfás megintésekor, kerékcserét végrehajtani nem tudó hölgyektől, az Excellel nem boldoguló kollégáktól ezt az oltári nagy közhelyet. E sorok írója most annak kapcsán kérdezi ezt, hogy kell-e a néppel etetni a Koszovó-témát.

A válasz: nem, mert a nép le se bassza Koszovót. Furcsa állat vagyunk mi, újságírók. Sokszor nyomatunk olyan témákat – meggyőződésből, természetesen – amelyek közérdeklődésre nem, vagy alig tartanak/tarthatnak számot. A tájékozatlanságnak azért vannak (túl)súlyos esetei is. Pl. amikor a nyitranováki Katonai Javító Vállalat egyik lőszer-megsemmisítő raktára úgy felrobbant, hogy még a szomszéd városokban is kimentek az ablakok, és tönkrevágta a péntekemet is, este találkoztam Andrással, aki jogász, és az államigazgatásban dolgozik, mondom neki, hogy emiatt a rohadt robbanás miatt újra kellett csinálnom az újságot, mire ő bociszemekkel rám nézett, és azt kérdezte: Milyen robbanás?

A minap mondom T.-nek, hogy milyen jó, hogy Csáky Pál az MKP kongresszusa előtt előjött ezzel a Világi-témával, így legalább van miről írni, és az MKP-s tudósítások nem unalmas állóvizek arról, hogy a küldöttek egyhangúlag meg fogják választani Bugattit, mire ő rám nézett, és azt kérdezte: Milyen Világi?

Egy alkalommal a tavalyi választások körül a vasárnapi családi asztalnál megpendítettem, milyen veszélyeket hozna, ha a szélsőséges nézeteiről ismert Szlovák Nemzeti Párt kormányra kerülne. Mire édesanyám megkérdezte: Kisfiam, mennyi levest szedhetek?

Az új parlament első ülésszaka után mondom Sándornak, aki fiatal mérnök, hogy: Őrület bazmeg, egész héten mi ment a parlamentben… Mire ő: Mé’, mi?

Vélelmezhetjük, hogy az újságot (még) olvasókat valamelyest érdekli a közélet/politika. Vezető helyen vannak az egészségügyi és a szociálpolitikai témák, mert ugye orvoshoz – ha még oly ritkán is, de – mindenki jár, a nyugdíja is mindenkinek fontos. Aztán ott az oktatáspolitika, mert gyereke is sokaknak van. A rendőrségi/bírósági tudósítás is hálás, mert ha egy zsiványt komolyan elítélnek, akkor a nép elégedett, ellenkezőleg: ha felmentenek, akkor fölháborodik. És akkor meg lehet írni, hogy a kurva bírónak tavaly még csak Octaviája volt, most meg BMW-je van. Aztán vannak az úgynevezett botrányok. Az ilyesmi általában címlap, de rövid idő alatt kell kihozni belőle a maximumot. Viszont a vegytiszta politikum nem sok embert érdekel. A külpolitika pedig abszolút szopóágon van. Ez érthető. Amikor a fehéroroszok baszakodtak a kőolajjal, és a világpolitika attól volt hangos, hogy merre-hogyan lehetne építeni új vezetékeket, az a népet nemigen érdekelte, ugyanis fogalmuk sincs, hol van Azerbajdzsán például. Pincen, Rimakokaván, Kiskaposon, Marcelházán, Jókán, Királyfiakarcsán vagy Ipolyvisken (és még tetszőlegesen írhatnék ide párszáz települést) sokkal nagyobb gond, hogy holnap lesz-e munkájuk, és miből fizetik be (vagy ahogy a regionális köznyelvet beszélők mondják: mibű fizetik föl) a számláikat, mint az, hogy merre fejlődik Türkmenisztán a türkménbasi halála után. Persze, a nagyoknak attól még foglalkozni kell ilyesmivel, de a végfelhasználó, aki X összeget tesz le a trafikos tányérkájába egy napi/hetilapért, jogosan szarja le ezt. Ahogy Rober Fico miniszterelnök kubai csetlése-botlása körül is írtunk erről. Igaz, hogy Kubában alacsony a csecsemőhalandóság, de attól még bekasztlizzák azt, aki azt mondja, hogy Castro phallosz.

Egyszer egy külügyi államtitkárral beszélgettem. Azt kérdezte tőlem, hogyan szerepelhetne többet a lapban. Sehogy, mert te Közép-Ázsiáért és a fejlődő országoknak nyújtandó segélyért meg az EBESZ-ért vagy felelős, ez pedig a kutyát nem érdekli – mondtam neki. Namost itt van ez a Koszovó-dolog. Röhej, hogy a kis Szlovákia parlamentjében azon faszkódnak, hogy mi legyen Koszovóval. Már hogy önállósodjon-e e szerbiai tartomány, vagy ne önállósodjon. Ha igen, mennyire?

Az MKP, az SNS, az SDKÚ, és a legerősebb kormánypárt is készített egy tervezetet. Aztán jól megvitatták. Komolyan mondom, öröm volt nézni. Utoljára talán az egészségügyi és szociális reform elfogadásakor volt ilyen parázs vita a Tisztelt Házban. A fasisztázástól az anyázásig terjedő spektrumon sok minden elhangzott. Végül a szlovákok megegyeztek, és azt fogadták el, hogy a térség stabilitásához nem járulna hozzá a független Koszovó. Hát így döntöttek a drágák. Gondolom, a koszovóiak most nagyon boldogok. Az a része feltétlenül, amelyik tudja, hol van Szlovákia.

Viszont a fogyó szerbek és a szapora albánok miatt problematikus tartomány státuszát nem Pozsony fogja eldönteni.

Akik eddig jutottak e meglehetősen unalmas poszt olvasásában, azoknak elmondom, hogy egy közvélemény-kutató cég a Sme című pozsonyi liberális napilap megrendelésére végzett egy reprezentatív közvélemény-kutatást. Eszerint Szlovákia lakossága így vélekedik a kérdésről:

Önállósodjon 30%

Ne önállósodjon 22%

Nekem mindegy/Nem tudom 48%

Hát erről ennyit. Végezetül pedig, akinek kedve tartja, megnézhet egy videót arról, hogy vajon a parlamenti képviselők tudják-e, hol van Koszovó.

Aki még nem tette meg, olvassa el Kis Tibor publicisztikáját a Népszabadság mai számában a határon túli magyar pártokban megtörtént és várható fejhullásról, mert nagyon jó.

A Pravda című, Pozsonyban megjelnő baloldali napilap beszámolója szerint a B szintű angol érettségi tesztek kiszivárogtak. Az ügyről nemsokára tájékoztat az oktatási miniszter. Kíváncsi leszek... 

Egyébként szlovák nyelvből a következő témákat írták a magyar iskolások:

1. Mi minden történhet (Elbeszélés) - ekkora faszságot!

2. Híres emberek gondolatai (Ünnepi/szónoki beszéd az iskolai könyvtár megnyitása alkalmából) - ez tűrhető

3. A hős az, aki segít, majd nyomtalanul eltűnik (Egy kitalált személy irodalmi életrajza) - ez könnyű

4„Szeresd az igazságot, és bocsásd meg a tévedéseket” /Voltaire/ (Elmélkedés) - na ha ezt pl. a dunaszerdahelyi mezőgazdasági szakközépben meg tudja írni egy bakai vagy egy pakai gyerek, akkor én vagyok a római pápa. 

Magyarból pedig ezek a témák voltak:

1. Érvényes-e még a mondás, mely szerint mindenhol jó, de legjobb otthon? (fejtegetés az érvényesülésről, a továbbtanulásról)

2. A Bánk bán cselekménye és szereplőinek jellemzése (jellemrajz)

3. Várható természeti katasztrófák, illetve azok megelőzésére tett kísérletek (szónoki beszéd)

4. Képzelje magát Bence helyébe, és mesélje el Toldi történetét Kisgazdám története címmel! (elbeszélés)  

Ma angolból írnak, holnap németből, pénteken matematikából. Ha nem lesz gond, nem lesz munkája az oktatásüggyel foglalkozó kollégáknak:)

A nap száma: 1,5:)

Bár hivatásomból kifolyólag zsigerből utálom a szervezett bűnözői körökhöz köthető alakokat – népiesen a maffiózókat – és a minisztereket, jelen bejegyzésben mégis mellettük fogok érvelni.

A Kereszténydemokrata Mozgalom lamači alapszervezete óriási bakot lőtt az önkormányzati választások után: Juraj Ondrejčákot beültette a testület oktatási bizottságába. Ennek a derék embernek a Juraj Ondrejčákon kívül van egy másik neve is: Piťo. Na, így már ismerős? Nem? Segítek, a pozsonyi alvilág egyik meghatározó csoportjának vezetője.

Monika Žemlová, a Pozsonyban megjelenő liberális Sme című napilap újságírójának érdeme, hogy az ügyből ügy lett. Utána a többi sajtóorgánum is rákapott, beleértve az elektronikusakat is. A legfelsőbb pártszervek ostorozták a balfasz alapszervezetet, mely nem tudta, mit kellene tennie. Vártak, majdcsak lesz valami. Közben a sajtó a közszolgálati médiumoktól a legalja bulvárig harsogta, hogy maffiózó irányítja a gyerekek oktatását. Az oktatási bizottság nyilatkozata alapján teljesen inkompetens vezetője azzal védekezett, hogy „aktív szülőként ismerte”, aki már sportnapot is szervezett a gyerekeknek. A sztori vége az lett, hogy Juraj Ondrejčák úr maga távozott, mondván, hogy nem akar szűkebb pátriájának, Lamačnak ártani. Győzött az igazság, a maffiózó távozott a közéletből a sajtó nyomására, húúúúúúúú, komolyan, olyan ez az egész, mint az igazság diadala.

De van azért itt egy icipici, aggályra okot adó bökkenő. Nevezetesen, hogy Juraj Ondrejčákot még soha, semmiért nem ítélte el törvényes szlovák bíróság. Simán kaphatna erkölcsi bizonyítványt. Neki és legényeinek G-s Mercedesük van. Szívesen hordanak terepszínű cuccokat. Ennek alapján állítja róla a sajtó, hogy maffiózó? Ha Juraj Ondrejčák gondolna egyet, és beperelne minden szlovák sajtóorgánumot, amely vele kapcsolatban a „mafián” kifejezést alkalmazta, éppen olyan simán megnyerné a pert, mint ha én, a szintén büntetlen előéletű tenném ugyanezt. Még Mikuláš Černákról sem biztos, hogy le lehet írni azt, hogy maffiózó, mert jogerősen zsarolásért kapott letöltendőt, most pedig gyilkosság miatt van vizsgálatiban. Egészen pontosan nyolc gyilkossággal kapcsolják össze a nevét, ebből gondolhatjuk, hogy nyilván nem ő a helyi plébánia ministráns labdarúgó csapatának az edzője, de amíg valamelyik eljáró bíróság nem mondja ki a „bűnszövetkezetben elkövetett” varázsszót, addig bizony nem maffiózó. De Piťo még ennyire sem sáros. Akkor szabad őt baszogatni?

Attól tartok, ezzel az esettel veszélyes precedens teremtődött. Előbb talán bizonyítani kellene valamit Piťoval kapcsolatban, mielőtt leírják róla, hogy ő az egyik család feje. Az egyetlen „vád” ellene ugyanis az, hogy rajta volt az úgynevezett maffialistán, amit – jól tudjuk – direkt szivárogtatott ki a rendőrség, hogy a fiúkra egy kicsit ráijesszen, és fokozza a civil kontrolt. De ez sem bizonyítható, hogy a rendőrség áll a kiszivárogtatás mögött, legalábbis eddig senkinek nem sikerült.

A másik, amivel foglalkozni szeretnénk, ennek a szerencsétlen Ľubomír Jahnáteknek az ügye. A Fico-kormány gazdasági minisztere a Trend című gazdasági hetilapnak adott interjújában elmondta, miként a magáncégek megtalálták, úgy az állami vállalatoknak is meg kellene találni a módját annak, hogy a fegyverügyletek során kenőpénzként kifizetett summát elhelyezzék valahogy a könyvelésben. Lett is nagy felhördülés. Természetesen a teljes ellenzék rögvest a tárcavezető angolul nem túl jó beszélő fejét követelte. A fegyveripar-ellenes civil szervezetek egyként ostorozták Jahnáteket. A lapok címoldalon mondták el, hogy ez a kurva legalizálná az állami kenőpénzt, a véleményoldalakon pedig, a lapok hovatartozásától függetlenül, tekintélyes hírmagyarázók háborodtak fel.

Mindez nem változtat azon, hogy fölhördülés ide vagy oda, ha egy közép-afrikai országnak, mely a Transparency International korrupciós listáján előkelő helyen szerepel, akarsz elpasszolni valamit – mondjuk önjáró löveget –, akkor azt másként nehéz megoldani. Akkor vagy ne adjanak el fegyvert – sok civil szervezet a seggét verné a földhöz, a másik oldalon viszont munkahelyek tízezrei szűnnének meg –, vagy különítsenek el a repi keretből zsét az afrikai zsebdiktátorok megkenésére, és nevezzék el sikerdíjnak. A fegyverüzlet ellen lehet ágálni, de attól az még egy nagyon jövedelmező üzletág – itt most a legálisról beszélünk, az illegális még jövedelmezőbb, de azt már valóban túlzás volna piedesztálra emelni. Akik művelik, öltönyös-nyakkendős, elegáns emberek, akik a havi béremnek megfelelő értékű mandzsettagombot hordanak, és a miniszterelnökkel barátkoznak. Emellett a munkások után befizetik a társadalombiztosítási járulékot. A hadiipari gyártóknak bejegyzett, legális lobbiszervezetük van. Az emberölésre kifejlesztett eszközök gyártásához, és a velük való üzleteléshez az engedélyt a gazdasági minisztérium adta ki. Mert míg a textilipar olyan dolgokat gyárt, amelyeket később magunkra veszünk, az élelmiszeripar olyan termékeket állít elő, melyeket magunkba tömhetünk, a fegyveripar pedig olyanokat, amelyekkel jól elpusztíthatjuk egymást. A hadiipari termelők nagyrészt állami megrendelésre dolgoznak, ami Feket-Afrikába megy, az a töredéke annak, ami a hazai piacra kerül.

Úgyhogy jó volna, ha ezt a nagyon visszataszító, álszent szemforgatást a hadiiparral kapcsolatban befejeznék. Ez az ügy nem erről, hanem a miniszter végtelen, éjsötétmély butaságáról szól.