Most pár szót a közlekedésbiztonságról. Tavaly tavasszal írtam egy rövid jegyzetet a tavasz első motoros áldozatáról. Tegnap viszont személyesen is alkalmam volt meggyőződni arról, hogy a motorosok nem ritkán maguknak keresik a bajt. Nem tudatosítják, mennyire sérülékenyek, és hogy felelőtlen vezetési stílusuk hova vezethet.
Tegnap majdnem elütöttem egy motorost.
Arról már többször megemlékeztünk ezeken az oldalakon, hogy Nagymegyer útjai katasztrofális állapotban vannak. Egyszerűen botrányos, borzasztó állapotban. Komolyan mondom, vannak jobb minőségű erdőgazdasági makadám utak, mint a 63-as főút (!) Nagymegyeren keresztül vivő szakasza. Különösen a vasúti átjáró és a művelődési központ közötti rész brutális. Egyrészt kegyetlenül fel van gyűrődve az aszfalt. Ezek a gyűrődések akkorát dobnak a mit sem sejtő autóson, hogy már abból is baj lehet. Másrészt tele van kátyúval. Akkora kibaszott nagy kátyúk vannak ott, hogy némely nagyobbik kisebb kerti tónak is beillene. Ez nem vicc. Egy húszezres városban olyan utak vannak, mint a legrosszabb földműves szövetkezetei bekötőút.
Az ÖMV-kúttól a szakasz különösen veszélyessé válik. Ugyanis a kátyúk egy sávon belül is olyan csalafintán helyezkednek el – nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy a helyi autógumi-javító műhely tulajdonosa vájta ki őket éjszakánként csákánnyal –, hogy az embernek biz’ komoly erősfeszítésébe kerül, hogy kerülgesse őket.
Tegnap éppen lassítottam az ÖMV előtti 40-es táblánál. Egyszer csak látom, hogy a mögöttem jövő mocis (magyarországi rendszámú, piros Honda Shadow) kegyetlenül meghúzatja a gépét, és elzúg mellettem. Legalább hetvennel ment bele a negyvenesbe, de lehet, hogy többel. Igen ám, de valszeg mit sem sejtett a nagymegyeri halálos utakról. Akkora pechje volt, hogy két egymás után következő kátyút – ezek közül az egyik akváriumnyi volt – mindkét kerekével elkapott. A motor hirtelen rázkódni, imbolyogni, majd dőlni kezdett. A muksó rángatta a kormányt és a lábaival viccesen kapálózott a levegőben. Már majdnem 45 foknyit bedőlt, mire sikerült visszadolgoznia magát. Természetesen ez, amit itt pár sorban írtam le, csupán egy pillanatig tartott. De elém is zuhanhatott volna.
Ha hatalmas szerencsém van, úgy esik elém, hogy átmegyek a bukósisakos fején, és a futómű bal oldala kicsit károsodik.
Ha nincs ekkor szerencsém, úgy esik elém, hogy dőltében kapom el, összetörte volna a lámpámat, mielőtt átmegyek rajta.
Ha ennél is nagyobb pechem van, a motor is elém kerül, kettőnk sebessége összeadódik az ütközésben, és a kocsim komplett eleje tropára megy, én is sérülök.
Legrosszabb esetben pedig, ha úgy esik, hogy a motorházfedőről felpattan, még berepült volna nekem a szélvédőn, és akkor én is meghalok, basszaszájba.
Akárhogy is, ha az első három eset valamelyike következik be, nem értem volna el a megbeszélésem, elkéstem volna munkából, és a rendőrök egy csomót kellemetlenkedtek volna nekem. Az a féknyomokból meg ilyesmiből kiderült volna, hogy nem én léptem túl a megengedett sebességet, szabályosan vezettem, és mégis én szívtam volna meg. A legenyhébb esetben is egy csomó károm keletkezett volna, amit nagyon nehéz lett volna behajtani, lévén a baleset okozója külföldi, és ha a felsőtestén legalább az egyik kerékkel átmegyek, akkor meglehetősen nagy valószínűséggel halott is.
Most megúsztuk. De miért kell egy forgalmas, rossz útszakaszon, ahol rengeteg kerékpáros és gyalogos is közlekedik (ez utóbbi gyakran minden rendszer nélkül), túllépni a megengedett sebességet, én nem tudom.
Végül pedig - ha még eddig nem tettük meg - olvassuk el Tóta W. Árpád jegyzetét a motorosokról, melyre most már magam is egész másként tekintek.
