A héten sokat foglalkozott a sajtó az egészségüggyel. Pontosabban egészségpolitikával. Ami nincs. A Sme kommentátora, Marián Lesko jegyzi meg, hogy Ivan Valentovic ott baszta el, amikor igent mondott Robert Fico felkérésére, hogy vállaljon tárcát ebben a kormányban. Eredetileg Pavol Paska lett volna az egészségügyi miniszter, de aztán mégis inkább házelnököt csináltak belőle. Így lett az egyik állami egészségbiztosító vezetőjéből tárcavezető. Tavaly Fico azt mondta neki, ha lesz szerkezetváltás (ágyszámleépítés, kórházbezárás, ilyesmi) az egészségügyben, akkor lesz több pénz az ágazatban. Ha nem lesz, akkor nem lesz. Igen ám, de ilyent csak akkor lehet véghezvinni, ha van hozzá politikai akarat. Rudolf Zajac mögött volt politikai akarat, sikerült is neki. Molnár Lajos mögött nem volt politikai akarat, el is ment a fenébe, ahogy Horváth Ágnesnek is bele fog törni a bicskája ebbe az egészbe, mert a Gyurcsány-kormány nem akarja igazán megoldani az egészségügy helyzetét. Mert ha meg akarná, nem így állna hozzá. Reformálni nem úgy kell, hogy egy szerencsétlen rokkantságát lecsökkentjük pár százalékkal, hogy kidobhassuk az ellátórendszerből, megtakarítva ezzel évi pár százezer forintot, közben meg szétlopjuk az országot, de ez most nem témája ennek a bejegyzésnek. Kórházat bezárni nem egy jó dolog. Ha híre megy, hogy valahol bezárnak egy kórházat, a bulvármédia azonnal oda támad, keresnek egy féllábú embert, vagy egy ikreket nevelő, munkanélküli családanyát, aki elsírja, hogy ezen túl a harminc kilométerre levő kórházba fog kelleni utaznia egészségügyi ellátás után. Hogyan? Az adott régióból származó politikusok persze azonnal jópontokat akarnak maguknak a választóknál, és megindul a lobbi, járási, megyei szinten is. A politikai paletta két ellentétes oldalán álló felek is képesek együtt lobbizni a régióbeli kórház érdekében, függetlenül attól, hogy ki kék, ki piros, vagy ki piros-fehér-zöld. És ez emberileg érthető is. Itt Pozsonyban, ahol minden sarkon kórházba botlok, nem nagy érvágás, ha egyet bezárnak, mert még mindig marad elég, felülök a villamosra, és odacsilingelek. De ha mondjuk bezárnák a rozsnyói vagy a nagykürtösi kórházat, akkor az a helybelieknek nagyon betenne.
Abban, hogy az állam ráfázzon, és továbbra is milliárdokat dobáljon ki az ablakon, annyian érdekeltek, hogy azt már felsorolni is hosszú lenne. Politikusok, akik a feleségük/gyerekük nevén érdekeltek egy-egy intézményben; az a gazdasági lobbi, amelyik privatizálta a jól fizető ágazatokat, úgy mint a dialízist, ultrahang/CT-ipart, fogászatot, protetikát. De érdekeltek a fenntartó önkormányzatok is, legálisan persze ez nem mindig nyomon követhető, de hát a betegségiparban óriási pénzek vannak. S persze a szakszervezetek, és nem utolsósorban maguk az orvosok. Igen. Ők mindig sírnak, hogy kevés a pénzük. Pedig a lófaszt. Lehet, hogy egy kisvárosi kórház röntgenorvosa, akinek senki nem visz semmit, rosszul keres. De a nagyobb kórházak orvosai már jól el vannak eresztve, a hierarchia csúcsán pedig a magánpraxist folytatók állnak. A legnagyobb biznisz falusi körorvosnak lenni. És akkor még nem beszéltünk a hálapénz intézményéről. Hálapénz márpedig van. A szerkezetátalakítás nem fogja megszüntetni a hálapénzt.
Más. Egy ismerősöm egy tíz percig tartó vizsgálat miatt 7, azaz hét órát töltött várakozással az Irgalmas rend pozsonyi kórházának sebészetén. És ez nem egy ispotály, mint a középkori irgalmasoknál, hanem egy nagyon jó ratinget kapott kórház Pozsony belvárosának kellős közepén. Kicsit megfogdozták, megtapogatták, vágni nem vágtak rajta semmit, és erre ráment egy műszaknyi ideje. És ezek akarnak milliárdokat?!
Az egyetlen kiút a nem vagy rosszul működő állami szektor megkerülésére a magán-egészségügyi rendszer. Nem messze onnan, ahol lakom, van egy magánklinika. Nem olcsó. De ha nagy ritkán egy évben kétszer odamegyek, mindig időre rendelnek be, az orvos kezet fog velem, váltunk pár szót, mint a filmekben, és csak azután mondja, hogy jóvannkó’ vesse le az ingjét. De mit tegyenek azok – sokan vannak –, akik nem tudják kifizetni a borsos évi átalánydíjat? Holott a fizetésükből bizony levonják az egészségbiztosítási járulékot. Azért csak valami szar jár? S jól tudom, hogy e helyütt, egy „Akkor ne kelljen járulékot fizetni” mondat helytelen és demagóg lenne, mert társadalmi szolidaritás, meg minden; és egy síelés közben megtörténő bonyolult, szilánkos szárkapocscsont-törés, egy nyirokmirigyrák vagy egy bonyolult szembetegség kezelésére egy család többéves költségvetése rámenne. De azt a szolgáltatást nyújtóknak, az orvosoknak is meg kellene érteniük, hogy ők nem istenek, akikhez a halandók odajárulnak. Ügyfél vagyok, aki havi rendszerességgel fizet ezért a szolgáltatásért – melyet ráadásul én, személy szerint igénybe se veszek.
Száz szónak is egy a vége, sok ember bőrében nem szeretnék lenni, s ezek közül csak az egyik Ivan Valentovic egészségügyi miniszter, akinek a napjai a szlovákiai politika színpadán kurvára meg vannak számlálva. Ide egy Rudolf Zajac kellene, úgy, hogy legalább két cikluson át ne lehessen őt leváltani. Akkor talán történne valami előrelépés ebben a rohadt ágazatban, amire a Fico-kormány egészségpolitikáját elnézve esély sincs. Még a gyerekeim is a rendszerváltás óta létező összes egészségügyi miniszter – kivéve Rudolf Zajac – fatökű tétlenségének levét fogják inni.
