A hírlapíró és a halál

Akik az átkosban voltak katonák, biztosan felhördülnek a hírt hallva, hogy a Besztercebányai Körzeti Katonai Bíróság nyolcezer korona pénzbüntetésre ítélet egy tizedest. Hogy miért? Mert a kapuügyelet vezetőjeként elaludt. Régen az ilyenért úgy bevarrták az „elkövetőt“, de még egy, kilencvenes évek elején katonáskodó haveromat is, hogy csak úgy zörgött. Változik a világ.

A szlovák gyerkőcök testi vagy szellemi fogyatékkal élő társaiknál csak a magyarokat és a romákat utálják jobban, egészen pontosan: őket a legjobban, derült ki a héten a Lelki Egészség Ligájának felméréséből.

A lélekbúvárok arra is fényt derítettek, hogy a velünk szembeni előítéleteiket a lurkók bizony otthonról hozzák, többségük az életben nem találkoz(hat)ott magyarral, a kutatást nem vegyes lakosságú területen, hanem „színszlovák” (Tisztavérű – mondaná Ján Slota) közegben végezték. Szépen vagyunk!

A felmérést készítő szervezet vezetője ugyan bizakodó, arról is beszámolt, hogy a gyerekek álláspontja a tantervbe heti egy alkalommal beiktatott, játékos „toleranciaóra” hatására sokat javult. A vizsgálat tehát egyértelműen igazolja, hogy a magyarokkal soha, semmilyen formában nem érintkező szlovák gyermekek a magyargyűlöletet otthon, konyhakészen tálalva kapják, mondhatni: az anyatejjel szívják magukba. A velünk és/vagy a cigánysággal kapcsolatos sztereotípiákat szűkebb családi körükben „nevelik beléjük”, valószínűleg már a bölcsőben is szarvas-patás Duray-babákkal ijesztgetik őket, ha rosszalkodnak, hogy idejében megtanulhassák, az az ember maga az ördög; tehát azt, hogy a magyarok a mai napig nyereg alatt puhítják a húst, és Dél-Szlovákia – ha nem az egész! – Magyarországhoz csatolására törekszenek, ahol aztán első dolguk lenne felkoncolni a szlovákokat, még azelőtt megtanulják, mielőtt az első, vélhetően gyalogosan közlekedő, a húst klopfolóval puhító, szlovákkoncolásban teljesen járatlan magyarral összefutnának. A kutatást nemzetközi kontextusba helyezendő, azt is megállapították, hogy az etnikai mássággal kapcsolatos tolerancia Nyugat-Európában is alacsony, a multikulturalizmus egy halott posztmodern fétis, és a bevándorlók másságának elfogadásával Franciaországban és Németországban is komoly gondok vannak. Csakhogy a magyarok és/vagy a cigányok itt nem bevándorlók. Csoda-e, hogy e rendkívül tanulságos felmérés a szlovák sajtóban meglehetősen gyér publicitást kapott. A hazai lapok nem követelték őrjöngve, öles szalagcímekben, hogy az illetékes tárcavezető azonnal tegye kötelezővé a toleranciaoktatást a kisdedóvóktól az egyetemekig, és kitolt jelentkezési határidővel lehessen felvételizni tolerancia szakra a tanárképző főiskolákon. Bezzeg Hedvig! Neki akaratán kívül e héten is sikerült néhány címlapot gyártania. A Felvidék szerte élő, naiv iskolagyermekek egészen tavaly augusztus 25-ig abban a boldog tévképzetben élhettek, hogy Hedvig egy bagoly, aki kedvenc varázslóinasuk leveleit hozza-viszi. Aztán minden megváltozott. Előbb a véres valóság, majd a látszólag kemény, ám sehova se vezető rendőri fellépés, végül pedig a magyar lány blúzát az országos rendőr-főkapitánnyal karöltve győzedelmi zászlóként lengető belügyminiszteri harsogás: az eset nem történt meg, majd a nagy hévvel odanyilatkozó kormányfő a szánni való, a vizsgadrukkot rosszul feldolgozó lányról. A bulvár persze azonnal megkezdte mocskolódó kampányát. Tisztelet azoknak a szlovák nyelvű sajtóorgánumoknak, amelyek objektíven igyekeztek tájékoztatni az ügyről – persze, sokan azért nem voltak –, kis szlovákiai abszurd, hogy egy közszolgálati intézményben ez valakinek az állásába kerülhetett. Hogy a vizsgálat során számos eljárási hiba történt, számtalanszor megírtuk/megírták. Hogy a lány diáktársait csak fél év elteltével hallgatták ki, oda se neki. Hogy a legfőbb ügyész már akkor tudta, hogy Hedvig ellen vádat fognak emelni, mikor talán még az illetékes nyomozó sem, az is teljesen szokványos eljárás, nemdebár? Az pedig a legmocskosabb kommunikációs játszma, hogy a sajtót azonnal tájékoztatják, az érintetteket pedig 2-3-4 nap múlva. Aki ezt az egészet rendezi, nagyon jól ismeri a hírgyárak működését: semmi sem olyan öreg, mint a tegnapi hír. Akár az érintettnek, akár ügyvédjének hiba lenne a sajtóban fellebbenő, vélhetően nem mindig teljesen pontos értesülésekre reagálni. Amikorra pedig végre a kezükbe kerül a hivatalos álláspont, a hír már rég lerágott csont, a tegnapinál is öregebb. Mindehhez még van egy arrogáns belügyminiszterünk, akiből stresszhelyzetekben a bársonyszék ellenére előtör „a jó öreg korcsmárosi” mivolta – lám, az ösztönlényt a márkás öltöny sem tudja elnyomni –, s az övétől eltérő véleményeket pökhendien kávé melletti pletyizésnek minősíti.

Jó volna, ha az ügyben valóban kiderülne az igazság, bármi is az. Viszont jogosan tarthatunk attól, hogy az ügy jelenlegi átpolitizáltságának/manipuláltságának (?) köszönhetően erre már nem fog sor kerülni. Bármi is az igazság, a kormányzati álláspontot egy az egyben magáévá tevő szlovák sajtó munkálkodásának köszönhetően a szlovákok már akkor sem hinnék el, hogy Hedviget megverték, ha történetesen belehalt volna sérüléseibe; a magyarok pedig akkor sem hinnék el, hogy Hedviget nem verték meg, ha azt az FBI szakértői állítanák. Naivan próbálok még egy esélyt adni a független igazságszolgáltatásnak, bár talán már magam sem hiszem el, miközben e sorokat írom, hogy esély van rá…, de azért leírom, mert az nem lehet, hogy…

Miközben folyamatosan követem a híreket a magyarországi rendőrség morális mélyrepüléséről, nekünk sem kell mit szégyenkeznünk. A kommandósmaffia ügy tovább folytatódik. A múltban zsarolás vádjával folyt eljárás a Nemzeti Drogellenes Egység újonnan kinevezett parancsnoka ellen – állítja a Plus 7 dní hetilap. A lap szerint Marian Pecko tizenkét éve társaival együtt fegyverrel kényszerített egy férfit arra, hogy ássa ki a saját sírját. A belügyminisztérium illetékesei szerint még felülvizsgálják a döntést. Részletek az ismert bulvárlapban, Polip címmel közölnek írást. Most ezek után álljak meg egy éjszakai igazoltatáskor?

Tegnap a munkahelyi e-mail címemre egy minősíthetetlen gyalázkodó levelet kaptam. A szerzőnek csak étkezésre tudom felkínálni egy testrészem. De legalább annyi volt benne, hogy aláírta, nem névtelenül küldte el. Díjazzuk.

Az Új Szó című szlovákiai magyar napilap a mai számában a harmadik oldalon, színes képösszeállítás kíséretében leközölte, amiről az interneten, nagyrészt a Youtube-on már közel 800 kisfilmet megnézhetünk: a kóla-Mentos történetet. El tudom képzelni, hogy ma minden szlovákiai magyar hülyegyerek ezt próbálgatja iskola után.

Láttál-e már valaha kiszpojlerezett Trabantot? Én tegnap láttam egy naggyon durva fekete tunning Trabantot. Azt hittem, rosszul látok. De délelőtt volt, emberek közlekedtek az utcán stb., tehát valszeg nem álmodtam. Korombeli forma fickó vezethette. Hogy hogy jutott eszébe ilyesmi? Tán a sok szabadidő.

A múlt héten valamelyik nap úgy döntöttem, a sarki étteremben fogok ebédelni. Ahhoz képest, hogy már mióta itt lakom, csak egyszer voltam ott sörön S.-ral, de akkor az étlapot nem néztem.

Ahogy bementem, kellemetlenül meglepett, hogy fél kettőkor már nem volt menü. Hát miapicsavan kérem, akkor tessék többet főzni!? Káposztalevest rendeltem, és natúrszeletet gombával, zöldséges rizzsel. A második kellemetlen meglepetés az volt, hogy noha …-ban vagyunk, az árak belvárosiak voltak. Amíg kihozták a takarmányt, végignéztem az ebédelőkön. A szembe asztalnál öltönyös fószer ült, kezén aranyóra, nyakkendője láthatóan jó minőségű. Míg a kajáját várta, a legalja bulvárlapot tartotta az egyik kezében, a másikban pedig kézi számítógépével játszott. Végig. Mikor kihozták a kajáját, akkor is. Sonkával töltött rántott sajtot evett. A sajtot előzőleg feldarabolta, mint megboldogult nagyanyám csinálta velem, mikor még nem tudta, kést és villát használni; s miközben vakon szigonyozott a tányéron, közben a PDA-t bütykölte.

A másik asztalnál egy még fontosabb ember ült. Előtte notebook volt. Káposztasalátát evett, s közben végig laptopozott. Megevett két káposztasalátát. Nagyon szerethette.

Istenem! – gondoltam. Ha most leszakadnak a födém, és az aláhulló gerendák maguk alá temetnének, fel se tűnne senkinek. De ha ez a két értékes ember is ott maradna, az komoly veszteség lenne a világnak. Tán még a passzátszél se fújna.

Tegnap nem történt semmi érdekes. A híradóknak sem voltak exkluzív értesülései. Sem a Markíza, sem a Joj, sem a köztévé híradója nem jött elő semmi érdekessel.

Malina Hedvig ügyében annyi az új, hogy az ügyvédje, Roman Kvasnica még nem kapta meg a vádemelési javaslatot. Egyre több lapban bukkan fel viszont, hogy Hedvig fickójához betörtek. Helyes, kapjon csak publicitást a dolog. Egyértelmű, hogy meg akarják őket félemlíteni. Tegnap a .tyzden cikke nyomán több szlovák lap is írt Hedvig vallomásának videóra vételéről. Csak azt felejtik el, basszák meg, hogy amikor üvöltöztek vele, hogy hazudik, meg hogy ezért el fogják őt ítélni, akkor KIKAPCSOLTÁK A KAMERÁT. Kurvaélet. Miért nem érdekel ez senkit.

Aztán az egészségügyi miniszternek elment az esze. Bejelentette, hogy államosítani akarja a magán-egészségbiztosítókat. Aki ilyent mond 2007-ben, garantáltan nem százas. Kár is rá vesztegetni az időt.

Aztán elítélték Peter Durackát, aki rendőröket akart gázolni. Három évet kapott. Valaha parlamenti képviselő volt.

Van még egy 25 évesünk is. A faszit, aki lelőtte a könyvelőjét, és egy rendőrt megsebesített, 25 év fegyházra ítélték.

Viharriadó volt, vihar nem annyira. De még mindig jobb, mint ha fordítva lett volna.