A hírlapíró és a halál

Temető a faluban, hol gyermekségem töltöttem. Előbb nagyszüleim sírján gyújtunk gyertyát, majd a dédszülők következnek. Takács Géza 1880-1918. Dédnagyapám a frontról hozta haza magában a halálos kórt, mely aztán elvitte, nagyapám 8 éves volt akkor. A felesége alaposan túlélte, 1884-ben született és 1955-ben halt meg. A másik dédapám túlélt két világégést, ahogy a nagyapám is. A mi falunk környékén voltak utóvédharcok 1945-ben. Aztán az ángyi sírjához mentünk. Ő nem tudom, milyen rokonsági fokban állt kivel, kedves öreg néni volt, három rossz gyerekkel verte meg a sors, abból kettő alkesz. A nagyanyám keresztlánya volt. A falu koloritjának jellegzetes alakja volt. Nagyanyám halála után ő vette át a rózsafüzér társulat és a siratóasszonyok vezetését. Másfél évtizeden át a falu minden katolikus halottja mellett virrasztott, majd őt is elhantolták. Majd Jani bátyja halott feleségének, Piri nénjének a sírjára is feltoltunk vagy fél tucat mécsest. Jani bátyja nagyanyám öccse, tíz évvel fiatalabb a mamánál, 1933-as születésű. Vele is összefutottunk a temetőben. Harmadik testvérük, Erzsi nénje – lám, még szabadnapomon is beköszönt a munka, a Beneš-dekrétumok – Nyugat-Csehországban él. Családunknak ezt a részét oda deportálta a csehszlovák államhatalom, s ő férjével már nem jött haza. Nem volt jogbiztonság, s attól tartottak, megismétlődnek a kitelepítések. Közép-európai abszurd: 1948 után egy faluban olcsón megvettek egy szudétanémet házat, aminek a tulajdonosa ki tudja, hova lett, és még ma is élnek… Valószínűleg eltemetve is ott lesznek. Az egyik gyermekük már elfelejtett magyarul. Érteni ért, de beszélni nem tud. Hogy a picsába lehet elfelejteni magyarul, ezt nem értem. Hisz Teller Ede hány évet lehúzott az USA-ban, s még halála előtt is, igaz, kicsit reszketegen, de nagyon választékosan beszélt magyarul. Na mindegy. Lakásom ablakából ellátni a temetőre. Ha majd bealkonyul, szép látvány, ahogy a rengeteg gyertya ég benne. Le kéne fényképezni.