Nem kell újra feltalálni a spanyolviaszt, meleg vizet, kereket! – szoktuk mondani olyan helyzetekben, amikor embertársaink már megoldott kérdéseket feszegetnek. A kerék újrafelfedezése, vagy legalábbis újrapozicionálása az eredeti felfedezés után több ezer évvel is jó üzletnek bizonyulhat. Erről sikerült a napokban, családapai szerepkörben megbizonyosodnom.
A játékok emberiséggel egyidős evolúciója kultúrtörténetünk szép, érdekes, és sajnálatosan ritkán fejtegetett része, ami kár, mert általa sokat megtudhatunk eleink észjárásáról és gyermekszemléletéről. Júliusban, apás program gyanánt, kétéves, de egyáltalán nem rózsaszín, egy lakásfelújítás utórezgései közé születő, (így?) kifejezetten műszaki érdeklődésű Anna lányommal Kékkőn, a játék- és bábmúzeumában jártunk. Tetszett, leszámítva, hogy az idegenvezető azt mondta: a vár eredeti magasságáról nem maradt fenn adat, de egyes feljegyzések szerint akkora volt, hogy délről még a magyar határról is látni lehetett. Éppen vissza akartam kérdezni, Szerbiából ugyan hogy lehetett idáig ellátni, hisz a Föld gömbölyű, de nem tettem, gyermekem ugyanis épp egy muzeális hintalóra próbált felkapaszkodni, amit meg kellett akadályoznom. A kiállítás koncepciója a legkevésbé sem interaktív, a játékok üveg alatt vagy mögött nyugszanak, így a nagyobbacska gyerekek csalódottan mennek el előttük, a kisebbek meg nyitott tenyérrel ütik az üveglapokat, vagy szüleiktől várnak megoldást, akik tehetetlenül vonogatják a vállukat... Ezzel együtt is érdekes a főúri házak porcelánbabáitól a Barbie-ig, a tölgyfahintótól a távirányítású autóig tartó evolúciót látni. Az ember szíve főként akkor dobban meg, amikor a saját gyerekkorának játékait látja a vitrinben. Ha már ezek is itt vannak, az semmi jót nem jelent...
Amikor hosszú kihagyás után az ember szülőként lesz újra a játékipar fogyasztója (szponzora), rá kell jönnie, hogy a játékipar fősodorbeli ágá-nak szemlélete keveset változott. Továbbra is a felnőtt világot képezi le és a high-tech dolgokra fókuszál, csak ez napjainkban a gyerekmobil és a tablet, míg az én gyermekéveiben a távirányítós, egyébként máig műkö-dőképes Karosa autóbusz volt. Szerencsére azonban a kisebb gyerekekre még korlátozottan hat a játékipar később mindent átható marketinggépezete, választásuk még javarészt ösztönös. Így történhetett, hogy miután megígértem a gyereknek: ha a parajdi sóbányában relatíve normakövető magatartást tanúsít (jól viselkedik), választhat valami játékot, s a választása nem egy drónra vagy egy villódzó LED-es fejdíszre esett, hanem egy tolható kerékre. Lehet, hogy a kerékbe foglalt ősiség, vagy az emberiség történelmét forradalmasító hatása érintette meg. Nem mondta. S bár felnőttként nehezen értem, miért kell a kereket tolni, ha az ember nem baleseti helyszínelő, ám legyen, ha már megegyeztünk. Húsz lejért a hülyének is megéri, nem? Azóta négyen járunk mindenhova: apa, anya, a gyerek, és az évezredeket átfogó kerék, ami egy játékbolt teljes kínálatát utasította maga mögé. Na, ezt csinálja meg a Barbie baba, mondjuk ötezer év múlva!
