Nem szeretnénk messziről indítani a témát, de az mindenképpen sajnálatos, hogy a miniszteri tisztség nem mindig társul szakértelemmel, a tárcavezetők gyakran politikai háttéralkuk folyományaként foglalják el helyüket, az általuk felügyelt terület releváns ismerete nélkül.
A politikai kommunikáció válasza erre a szerintem jogos felvetésre az, hogy a miniszteri poszt elsősorban menedzseri funkció, valaki irányíthatja jól a mezőgazdaság ügyeit anélkül is, hogy korábban hetekig izzadt volna egy régi Zetor Crystal légkondicionálást csak az ajtó kinyitásával lehetővé tevő fülkéjében, ha rendelkezik a megfelelő szemlélettel. Ilyen alapon a védelmi miniszternek sem kell tudni a foga között tartott rohamkéssel átúszni a jeges Vágot, elég, ha jó menedzser. Meg aztán, katona egyébként sem politizálhat, honnan is szednének akkor a pártok a problémakört belülről ismerő embereket, a (fiatalon) nyugalmazott főtiszteket leszámítva? Részben ez, részben a védelmi tárca nehezebben átlátható adatkezelése miatt nettó kifizetőhelyként való kezelése okozza, hogy ezen a területen gyakorlatilag minimális előrelépést sikerült elérni a rendszerváltás óta eltelt időszakban, a NATO-csatlakozást, és a hivatásos hadseregre való átállást leszámítva. Különösen akkor, ha a témát az állam se nagyon erőlteti. Ilyen terület a tartalékosi rendszer megvalósítása, amelyet a kormányalakítás óta lebegtetnek, de csak a napokban került tárcaközi egyeztetésre az erről szóló törvénytervezet, amely, ha elfogadják, jövőre lépne hatályba. Azaz elegánsan a következő kabinetre bíznák a megvalósítást, amelyet vagy ők fognak alkotni, vagy nem (jelen állás szerint annak nagyobb a valószínűsége, hogy ők, de ez most nem tárgya ennek az írásnak). A tartalékosi rendszer lényege, hogy a hétvégi katonáskodás iránt vonzódók kilenchetes alapképzésen, majd ezt követően háromhetes szakképzésen vennének részt. Azaz három hónap alatt elsajátítanák a katonaélet alapjait, hogy szükség esetén behívhatók legyenek, illetve részt vegyenek mentési munkálatokban természeti csapások, válsághelyzetek idején. A törvénytervezetből azonban süt, hogy annak kidolgozója nem szeretné, ha Szlovákiának valaha akár egy tartalékosa is lenne. A tervezet évi 150 személy kiképzésével számol, azaz általuk a hadsereg létszáma 1,19 százalékkal lenne emelhető. Ez akkor sem tekinthető releváns mennyiségnek, ha az évek előrehaladtával, „kamatostul” számítjuk ki. A másik, amiből kiderül, hogy az állam mindent megtesz, nehogy tartalékosként szolgálni bárkinek is eszébe jusson, az anyagi elismerés. A tartalékos a kiképzés idején naponta a létminimum 2,25 százalékát kapná zsoldként. Azaz napi 4,45, átlag 22 munkanappal számolva havi 97,9 euróért tartalékoskodhatna az érdeklődő. Annyira talán még egy északkelet-szlovákiai zsákfaluban sem rossz a helyzet, hogy bárki fontolóra vegye: kevesebb mint havi egy százasért rohamozzon feltűzött szuronnyal. A törvénytervezet élettől elrugaszkodottságát mutatja az a kitétel, amely szerint aki önkéntes katonai szolgálatra megy, az a munkahelyén szabadot kaphat. Ottlik Gézától tudjuk, hogy a rongy élete mindenkinek drágább a haza becsületénél. Ki az, aki akár egy minimálbéres állást is felcserélne 97,9 euróra, még ha csak egy negyedévre is? Ilyent valószínűleg csak egy gyakornok írhatott le egy péntek délutánon, amikor már nagyon el akarta érni a hazafelé tartó vonatot.
Az, amit Martin Glváč védelmi miniszternek ebben a választási ciklusban sikerült elérni a tartalékosi szolgálattal, inkább tekinthető szabotázsnak, mint megoldásnak. Csak abban bízhatunk, a végső változat a tervezetnél lényegesen jobb lesz, illetve hogy a jövőben kompetensebb kézzel nyúlnak a témához.
