Békeidőben ritka dolog a katonahalál, ezért óhatatlanul nagyobb figyelem irányul rá, mint a többi, általában építkezéseken vagy az ipari termelésben bekövetkező halálos munkabalesetre.
Ez utóbbiból 2014-ben harminckilenc történt – a valós szám ennél valamivel magasabb lehet, mert a Nemzeti Munkafelügyelet csak azokban az esetekben vizsgálódik, amikor az áldozat alkalmazott volt –, és egy sem került a lapok címoldalára, mint most a lezuhant katonai helikopter esete.
A tragédia viszonylag friss, okai lapzártánk idején még nem voltak ismertek, de ha egy légijármű lezuhan, annak két oka lehet, emberi mulasztás vagy műszaki hiba. Anélkül, hogy e sorok írója érzéketlennek akarna látszani, le kell szögeznünk, hogy a hivatásos katonáknál a foglalkoztatás körében bekövetkező halál lehetősége azért lényegesen nagyobb, mint a Linux-rendszergazdáknál, a virágkötőknél vagy a cukrászoknál, és ezt nem is titkolják előttük, a munkát tehát ennek tudatában vállalják. Ám nem mindegy, hogy a katona alapfeladata – a haza védelme – közben veszíti-e életét, vagy kiképzési feladatok során, mondhatni feleslegesen. 
Szlovákia nem egy légiharcászati nagyhatalom. Légierőnk öt egységből áll, ebből a zólyomi az irányítást és a légi felderítést végzi, a nyitrai pedig légvédelmirakéta-egység. Három repül, Konyháról a katonai szállítógépek, Szliacsról a MiG-29-esek szállnak fel, már amennyi reálisan képesek erre. A helikopterek bázisa pedig Eperjesen van. Hadseregünknek már csak szállítóhelikopterei vannak, a Mi-24-es, nagy tűzerejű harci helikopterek élettartama 2011-ben lejárt, felújításukra nem volt pénz, ezért kivonták őket a hadrendből. Azóta csak tárgyalásokról hallani, hogy milyen helikoptereket vegyünk vagy ne vegyünk, rotorzajt egyelőre nem. A hadrendből való kivonás idején összesen nyolc ilyen helikopterünk volt, abból négy volt harcképes. Vajon a most lezuhant Mi-17-esekkel mi a reális helyzet?
A katonai helikopterek témaköre kevésbé populáris, szemben mondjuk a gyermekét autóban felejtő apával vagy a bevándorlókkal, ezekről mindenkinek van véleménye. A Mi-17-esek viszont jellemzően csak akkor kerülnek az érdeklődés homlokterébe, amikor a bányaliftek: tragédia esetén. Az, hogy a szlovák hadsereg szállítóhelikopterei körül nincs minden a legnagyobb rendben, NATO-partnereinken, és az egy kézen megszámlálható szlovákiai szakírón kívül legutóbb 2013-ban lett lapáttal a nagyközönség arcába tolva, amikor a lestyi gyakorlótéren helikopterről való leereszkedés gyakorlása közben azért kellett levágni a kötélről egy 40 éves katonai rendőrt, mert a gép elvesztette a stabilitását, és hirtelen süllyedni kezdett. Az esetért aztán senkit nem tettek felelőssé, mivel a több mint egy éven át tartó vizsgálat szerint a problémát furcsa módon egy biztosíték meghibásodása okozta, amit nem lehetett előre látni.
A szlovák hadsereg élettartamuk vége felé közelítő Mi-17-es helikoptereinek nem olcsó felújítását még Jaroslav Baška védelmi miniszter rendelte el, 2010-ben, már az elvesztett választások után. Utóda, Ľubomír Galko a drága megbízást ugyan teljesen leállítani nem merte, de tíz darabról kettőre redukálta. A sors iróniája, hogy a „biztosítékos” gép éppen e kettő egyike volt… A felújítások ügyében sincs érdemi előrelépés, a vita leginkább arról folyik, hogy ki és milyen alkatrészekkel fog felújítani. A hangsúly a jövő időn van.
Azt, hogy a háborúhoz három dolog kell, pénz, pénz pénz, Montecuccoli óta tudjuk. De a hadsereg fenntartása, pláne fejlesztése békeidőben sem olcsó. A 2014-es walesi NATO-csúcs egy dokumentuma szerint a GDP két százalékának védelmi kiadásokra fordítása inkább erős sci-fi, mint valóság, a 2009–2013 közötti időszak mind az öt évében ez csak Görögországnak, Nagy-Britanniának és az Egyesült Államoknak sikerült. A szlovákiai átlag 1,2%. Hol vannak már a NATO-csatlakozási tárgyalások… És erre a hitvány 1,2 százalékra ácsingóznak az olykor miniszteri fejekbe is kerülő nagy takarítótenderek és egyéb, a titkos adatkezelés miatt nehezen nyomon követhető furcsa megbízások gazdái. A helikopterek és a haditechnika modernizációjára így már valóban kevés jut. A védelmi tárcával szemben a minimális elvárás az lenne, legalább azt próbálja garantálni, hogy az eszközök műszaki állapota ne veszélyeztesse az állomány életét. Azt pedig, hogy e kiéheztetett sereg mire lenne képes valós harci körülmények között, remélhetőleg soha nem kell megtapasztalnunk.
/2015. 7. 30./
