Valószínűleg már csak a fekete humor legelszántabb rajongói követik figyelemmel a szebb napokat is látott Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió agóniáját, és ami körülötte van. 
A királydrámának nem, legfeljebb szappanoperának nevezhető történéssorozat különösen hardcore, már a politikával napi szinten foglalkozók gyomrát is megülő epizódja volt, amikor Pavol Frešo még létező köre arra szólította fel Ľudovít Kaníkot, hogy ne verje szét a pártot. Tetszenek érteni? Azt, amelyiknek a parlamenti frakciója két főre apadt, és tulajdonképpen a kérdés már tényleg csak az, ki oltsa le a villanyt. Az országot a „sötét lyuk” pozíciójából kirángató, és a nagy ellátórendszerek legalább részleges reformjával elévülhetetlen érdemeket szerző párt dicstelen vége azonban általános tanulságokat is tartogat a hazai politikai osztály számára.
Az SDKÚ Mikuláš Dzurinda pártja volt. Az 1998-as Mečiar-váltást (azért használjuk ezt a kifejezést, mert az a választás több volt, mint standard kormányváltás) követően az ötpárti, csak formálisan párttá alakult Szlovák Demokratikus Koalíció kereszténydemokrata szóvivője, későbbi elnöke észrevette, hogy nem olyan lovon ül, amilyenen szeretne, ezért 2000-ben megtagadta a visszatérést anyapártjába, a legtöbb jobbos kispárt gogoli köpönyegét jelentő Kereszténydemokrata Mozgalomba, és saját pártot alapított. A többit tudjuk.
A pártot Dzurinda vitte sikerre, és a harmadik, általuk vezetett kormány sikertelenségének egyik oka éppen a párton belüli hatalmi feszültség volt. Kérdéses, elnökként Iveta Radičová, vagy éppen Lucia Žitňanská mennyire tudta volna konszolidálni a pártot, és ennek a kérdésnek inkább csak akadémia jellege van, lévén, hogy már egyikük sem tagja az SDKÚ-nak. Ám valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha azt vélelmezzük, Pavol Frešo sikertelenségében saját alkalmatlansága mellett legalább ugyanannyit nyomott a latban az, hogy az SDKÚ Mikuláš Dzurinda pártja volt. E hazában, a politikai színtéren még nem tudott kialakulni a vezetőváltás kultúrája. Talán nem volt elég hozzá ez a 25 év. Amikor 2005-ben David Cameron átvette a Konzervatív Párt irányítását Michael Howardtól, a párt nem szakadt szanaszerte, azóta is éli világát. Amikor 2000-ben egy keletnémet nő lett Wolfgang Schäuble után a Kereszténydemokrata Unió elnöke, a pártból nem lett egy romkocsma, Angela Merkel a legbefolyásosabb nő a világon, és a Forbes szerint az 5. legnagyobb hatalmú ember. Nálunk ezt még tanulni kell.
Ez alól az egyedüli kivétel a Kereszténydemokrata Mozgalom, amelynek, amíg lesznek falusi, templomba járó emberek, mindig meglesz a 8 százalék körüli eredménye, akkor is, ha egy macska lesz az elnöke, amelynek a hátára ráírták, hogy KDH. A többi pártot megreszkettette a vezetőváltás. A Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom el is tűnt a süllyesztőben, a Ján Slota utáni Szlovák Nemzeti Párt is követte volna, ha a Smer nem akarná másként. Vagy, hogy hazai térfélen maradjunk, az MKP is megszenvedte a vezetőváltást, s az azt követő turbulenciákat. Sikertelen vezetőváltási próbálkozás vezetett a Szabadság és Szolidaritás lehet, hogy jövő tavasszal végzetesnek bizonyuló szakadásához is. A mai parlamenti pártok közül szintén bizonyosan egyemberes az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek. A bizarr konglomerátumot úgy tartja össze Igor Matovič személye, mint Amerika népeit az elnök. A Híd is bajban lenne Bugár Béla nélkül, a politikusok népszerűségi listáján egyedül szokta képviselni pártját.
Pénteken a TASR hírügynökség vitaműsorában két politikai megmondóember arról vitatkozott, van-e koronahercege a Smernek. Megegyezni nem tudtak, de tán’ nem is ez a lényeg, hanem az, hogy el tudja-e képzelni a választó a Smert Robert Fico nélkül, másképp kérdezve: szavazna-e egy Fico nélküli Smerre? A válasz egyelőre inkább nem, mint az igen irányába billen.
Jelen pillanatban úgy fest, megoldást erre a problémára leginkább csak a politikai kultúra fejlődével párhuzamos, politikusi és választói generációváltás jelenthet. Szóval ez sem holnap lesz.
2015. május 25.
