Még nem túl stabil, de már önálló helyváltoztatásra képes kisfiú szaladgál a komáromi Klapka tér egyik fagyizója előtt, de már nem a szőnyeggel borított részen, hanem az utcaköveken. Nagymamája igyekszik lépést tartani vele, több-kevesebb sikerrel.

Egyszer csak a legényke megbotlik és elesik. Nem baj, kisfiam, katonadolog! – próbálja menteni sírás megelőző módon a nagymama a helyzetet, de már késő, a tér délutáni, kisvonatszuszogásból, Klapkainduló-dobolásból, kerékpárcsengő-csilingelésből, strandpapucs csattogásból álló polifóniájához egy masszív bömbölő szólam is csatlakozik. Talán mert az emberpalánta még nem tudja, mi az a katonadolog, és valószínűleg már soha nem is fogja megtudni.

Katonadolog – ízlelgetem a szót. De rég hallottam. Kb. nekem is a nagyanyám mondta utoljára, hasonló helyzetben… A nyelv folyamatosan változó rendszer, tanultuk annak idején az egyetemen. Szavak, kifejezések törnek fel buzgárként, az 1965-ös nagy árvíz után lapunk is tele volt ezzel a kifejezéssel, amely gyökeret ugyan nem vert, de nagyon gyorsan meghonosodott a köznyelvben, hogy aztán a víz levonulta után maga is visszavonuljon a vízügyi szaknyelvbe, amelyből vétetett, s már csak alkalmanként kerüljön elő, a vízügyeseken kívül legfeljebb filoszok tollán élve tovább.

A „jéerdék”, és úgy általában a mezőgazdasági termelés háttérbe szorulását követően szókincsünkből is kiapadnak terminus technicusai, s a „mai gyerekeknek” lassan már a ki mint vet, úgy arat közmondás értelmezése is nehézségeket okoz. A sorkatonaság, Martin Glváč védelmi miniszter legutóbbi, hagymázas flash-sét leszámítva nyolc éve nem része mindennapjainknak. Liška védelmi miniszter annak idején a Pohoda fesztivál nagyszínpadán olvasta fel a megszűnéséről szóló parancsot, nagyobb tapsot kapva, mint némelyik fellépő. Az azóta eltelt, sóhajtásnyinál alig hosszabb idő elég volt ahhoz, hogy – persze sok más, itt most nem fejtegetendő tényezővel egyetemben – resetelje a nyelvhasználatban a militáris szókincs hátterét. Kimenőt már csak az asszony ad, ha péntek este sörre akarunk menni, nem a századparancsnok élet és halál ura. A minap pedig, amikor egy barátommal és annak két fiával a Tiszti Pavilon előtt elhaladva arról beszéltünk, hogy bennünket még itt soroztak, olyan WTF-arccal néztek ránk, hogy inkább gyorsan megkérdeztem, kinek szurkoltak a foci- vb-n.

A nyelvészek majd biztos megírják egy sótlan, szögletes zárójelbe beszúrt bibliográfiai hivatkozásokkal olvashatatlanná tördelt tanulmányban, hogyan kopott ki a köznyelvből a bakaduma. Nem siratjuk, csak megálltunk hadisírja felett, egy percre elmélázva a zsibongó Klapka téren. Hisz unokáink számára a DVD vagy a pendrive kifejezés már éppoly idegen lesz, mint a maiaknak a kék könyv, pedig az nemzedékemnek még aranyat ért.