„Mi szeretünk téged, búcsúzzunk szépen, Iván” – énekelte Magyarország talán legismertebb, máig aktív punkzenekara, az Auróra 1989-es, Viszlát Iván című albumán. Igaz, ők a szovjet csapatok kivonulására gondoltak, de most nekünk is van okunk leporolni a negyedszázados nótát. Ivan Gašparovičnak ugyan a protokoll szerint élete végéig ki fog járni az „elnök úr“ megszólítás, de a funkciót már csak négy napig tölti be, vasárnap az önálló Szlovákia 21 éves történelmének évtizedes fejezete ér véget, s kezdődik egy új korszak.
Ivan Gašparovič 2004-ben a kisebbik rosszként került hatalomra, valamivel több, mint egymillió állampolgár támogatásával, akik közül nem mindenki meggyőződésből szavazott rá, sokan csak azt akarták elkerülni, hogy a végképp vállalhatatlan Vladimír Mečiar foglalhassa el az elnöki széket. Utólag – amikor már mindig mindenki okos – nehezen érthető, a 2004-es mezőnyből hogyan nyerhetett éppen ő, bár a választás tétje akkor a Mečiar vagy nem Mečiar kérdése volt. Nos, ő volt a nem Mečiar. Gašparovič igazából 2006-tól érezhette magát elemében, Robert Fico első, koalíciós kormányában – noha abban helyet kapott az ősi rivális is – minden szinten partnerre talált, így – fél szemmel már 2009-re tekintve – gondolkodás nélkül ki is szolgálta azt.
A szlovák elnök, mivel az ország nem elnöki rendszerű, úgynevezett gyenge elnök, jogkörei – bár nem jelentéktelenek – meglehetősen korlátozottak, így jobbára csak gesztuspolitizálást folytathat. Hogy csak a legközismertebb példát említsük, a törvényalkotás gyakorlatából: a parlament által megszavazott törvényt az elnöknek kell aláírnia. Ha megvétózza, a parlament újratárgyalja és elfogadja, így az hatályba lép. De az elnök az aláírás megtagadásával morális üzenetet küldhet a társadalomnak arról, hogy valami nincs rendjén. Erkölcsi tartásával üzenhet. És éppen ez az, amit leginkább hiányolhatunk az elmúlt elnöki évtizedből. A tartást. Sorolhatnánk most, hogy nem volt a nemzetiségek elnöke; nem állt ki Malina Hedvig mellett; nem nevezte ki főügyésszé a parlament által megválasztott Jozef Čentéšt, viszont kinevezte a Legfelsőbb Bíróság elnökévé Štefan Harabint; lökdöste Iveta Radičovát; plágiummal gyanúsított docenseket nevezett ki professzorrá; főparancsnokként tétlenül nézte a hadsereg leépítését, és a védelmi költségek szétlopását; összevissza beszélve hozta kínos helyzetbe az egész országot… Tíz év nagy idő, lenne miből válogatni. Az államférfiúi tartás, habitus hiánya azonban felülírná bármelyiket. Így nem marad más hátra, mint – ha már ezt a tíz évet kibírtuk – fogcsikorgatva kitartani vasárnapig, amikor végre fellélegezve mondhatjuk: viszlát, Ivan!
