Bankszámlánkon kutakodna a Szlovák Információs Szolgálat. Az információval a Sme című napilap jött elő kedden, a titkosszolgálatnak pedig órákig tartott, mire sikerült kiizzadni egy olyan cáfolatot, amellyel inkább elbizonytalanítani sikerült az állampolgárokat, egy biztos, megnyugtatni nem.
Lehet, hogy már a WikiLeaks óta, de Edward Snowden színre lépésétől fogva biztosan elmondható, hogy bizalmi válság alakult ki a különböző hírszerző és egyéb szolgálatokkal szemben. Holott a nyugati demokráciákban, de főként az Egyesült Államokban – amelyet nem túlzás e válság epicentrumának nevezni – a fegyveres testületek imázsa alapvetően pozitív. A privát szférájukra joggal kényes amerikaiak egy része mégis majd’ elemésztette a Nemzetbiztonsági Ügynökséget (NSA), amikor kiderült, az mi mindent gyűjtött róluk, vagy úgy is mondhatnánk: rólunk.
Nálunk, a posztszocialista térségben a rendszerváltás óta eltelt negyedszázad még nem volt elegendő ahhoz, hogy a fegyveres testületek a társadalmi szerkezetben elfoglalhassák azt a pozíciót, amelyet nyugati kollégáik. Az Egyesült Államokban az önkéntes haderő intézménye (Nemzeti Gárda) régebbi, mint maga az állam, nálunk a rendszerváltás óta eltelt időben még egy rendes törvénytervezetet sem tudtak elfogadni az önkéntes haderőről. A rendőrség sokkal rosszabb helyzetből indult, a kommunista államot kiszolgáló erőszakszervezetként. Abban, hogy a hadseregnek és a rendőrségnek kommunikációs szempontból nem sikerült előbbre lépnie, elsősorban az őket fenntartó állam a ludas, amely különböző okokból nem biztosított elegendő forrást erre ezeknek a szervezeteknek, melyek azt a keveset sem mindig racionális formában használták fel.
E két testülettől összehasonlíthatatlanul rosszabb helyzetben van a titkosszolgálat, akár a katonai, akár polgári, még akkor is, ha az ŠtB-s múlt jelentette „kulturális tehertől” a forma szabta terjedelmi korlátok miatt el is vonatkoztatunk. A titkosszolgálatokat az aktuális kormányzatok jószerivel önnön céljaikra használták fel, beleértve politikai ellenfeleik esetleges lejáratását is. A kétségkívül létező pozitív eredmények kommunikációjának részben törvényi gátja van, részben az apparátus hiányzik. Ha viszont mellényúlnak, a sajtó élvezettel szedi őket ízekre, az ebből a zárt tartományból származó híreknek messze nagyobb exkluzivitásuk van, mint mondjuk egy tudósításnak a területi bajnokság második osztályából. Ebben a társadalmi kontextusban sokkal rosszabbul hangzik az, hogy „ezek” már megint akarnak valamit a privát szféránk kárára. A titkosszolgálat azzal védekezik, hogy a rádió- és telekommunikációs berendezések forgalomba hozásának engedélyezéséről szóló 443/2001-es kormányrendelet eddig is kötelezte a gyártókat arra, hogy ha a szlovák piacra az adatok titkosítását lehetővé levő berendezést – a rendelet kimondottan berendezést említ – kívánnak forgalmazni, akkor a belügyminisztériumnak át kell adni azt az eszközt, amely segítségével az információk elérhetők. Az érvelés ott bicsaklik meg, hogy mindez egy külföldi szerverre, vagy egy számítógépes programra – ami, a szervertől eltérően még csak berendezésnek sem nevezhető – nem vonatkoztatható.
(A kormányrendeletet el is olvashatjuk itt. Típuspéldája annak, amikor egy teljesen ártalmatlan, szakszerű jogi szövegbe csempésznek bele valami titkosszolgálati huncutságot.)
De még ha ettől el is vonatkoztatunk, az állampolgáron eleve rossz érzés lesz úrrá, ha az állam ellenőrizetlenül akar a zsebében turkálni, vagy éppen olvasni a levelezését, vagy státuszüzeneteit a közösségi médiában, amelyek részben ezzel egyenértékűek. Ilyen rendszer már volt, de az embereknek nem tetszett…
Két dolgot érdemes szem előtt tartani az adatainkhoz való állami hozzáférhetőséggel kapcsolatban. 1. Bírói végzéssel jelenleg is hozzáférhetnek a bankszámlánkhoz, a levelezésünkhöz, híváslistánkhoz stb. 2. Adatainkkal nemcsak a hazai szolgálatok dolgozhatnak, hanem esetenként a külföldiek is, akiket nem köt a szlovák jog, s az így szerzett információk különböző legális vagy féllegális adatcseregyezmények keretében ezek is visszajuthatnak Szlovákiába.
Igen, fel kell emelni szavunkat minden olyan beavatkozás ellen, amely az állam részéről privát szféránk csonkításával jár, legyen szó akár gazdasági helyzetünkről – ne nézegessék a számlámat, ott az éves adóbevallás! –, akár egyéb, velünk kapcsolatos bizalmas információkról. Annál is inkább, mivel az állam és állampolgár információs viszonya így alapvetően eltorzulna. Ha jelenleg az állampolgár valamilyen állami szervvel kapcsolatos információt akar, közérdekűadat-igénylési kérelmet kell benyújtania. Ez messze nem arányos azzal, hogy az állam bármikor megnézhesse mennyi pénz van a számlánkon. Amellett azonban, hogy fellépünk minden ilyen kezdeményezés ellen, magunk is sokat tehetünk személyes adatbiztonságunk érdekében, ha például megnézzük, hogy okostelefonunkban hány alkalmazásnak adtunk engedélyt – önként és dalolva –, hogy – bírói végzés nélkül – velünk kapcsolatos érzékeny információkat rögzítsen vagy dolgozzon fel.
