A törvényhozásban olykor furcsa dolgok történnek. Van, hogy nem választanak főügyészt évekig. Van, hogy állami számvevőszéki elnököt sem. Van, hogy kakaskodva feszülnek egymásnak a zakós emberek, mint a negyedik kategóriájú talponállók törzsvendégei, és olykor egy pofon is elcsattan. Van, hogy szavazólapokat fotóznak, meg mindenféle furcsa krikszkrakszokat rajzolnak rájuk, aztán grafológiai elemzéseket tartanak a tévékameráknak, távolba révedő tekintettel, mint az EZO TV javasasszonyai. Ettől eltekintve a parlament egy jó hely, lehet például munkaidőben hoki-vb-t nézni, próbálná csak meg ugyanezt a proletariátus, mondjuk az adófizetők pénzéből jól megmentett US Steel kohóinak tövében. És néha még meg is próbálják megnevettetni az állampolgárt.

Szerdán például elfogadták a vámtörvény módosítását, – majdnem azt írtam, a szerencsejáték-törvényét –, mely a hosszú, forró nyár után bevezeti nekünk az áfa-lottót, hogy jobban induljon az ősz. Aki eddig lottózni akart, annak szelvényt kellett vásárolni, megbeszélni az asszonnyal/kollégákkal/orákulummal (a nem kívánt törlendő) a tuti nyerőszámokat, majd leróni az illetéket, és akkor szerdán és vasárnap izgulhatott. Az új játékhoz nem kell semmi egyebet tenni, csak vásárolni. Azt meg ugye mindenki szokott. A pénzügyminiszteri szándék szerint az állampolgár a számlával bekocog majd a Tipos irodájába, regisztráltatja a számlaszámot, és ha szerencséje van, ő fogja megnyerni a számlán szereplő összeget. Így valószínűleg senki sem a sarki kisboltban vásárolt hat kifli számláját vinné be, hanem minimum egy tankolási bizonylatot, vagy a karácsonyi LED-tévé blokkját. A kormány ezzel az intézkedéssel szeretné javítani a számlaadási fegyelmet, és az adóbevételek növelését. Mert hát jobb az, ha az autószerelő számlát ad, nem pedig cinkos mosollyal olajfoltos monterkája zsebébe süllyeszti a bankót. E sorok írója a közelmúltban egy kiterjedt lakásfelújításon esett át. Megfordult nála mindenféle mesterember, az ablakostól az asztaloson át a parkettázóig, a villany- és vízvezeték-szerelővel bezárólag. A derék mesteremberek egyike sem erőltette a számlaadást. (Én természetesen mindegyiktől kértem, tisztelt Pénzügyi Hatóság!) De a vasasboltban, ahol a vízvezeték-szereléshez szükséges toldalékelemeket vásároltam rendszeresen, is bepróbálkoztak: kell-e számla, mert akkor olcsóbb. (Én természetesen...) És ez csak egy szűk szegmense életünknek...

Persze, számlát adni kell, Ferenc testvértől pedig tudjuk, hogy adót fizetni hazafias kötelességünk. De amíg az állam az olajos monterkájú mesteremberek (és a Linux-rendszergazdák) adó- és járulékterheit a (kis)vállalkozás vállalhatóságának határáig srófolja, az így beszedett pénzt pedig állami támogatás formájában ossza szét kormányközeli cégeknek, addig minden mesterember a Számla kell? mondattal fogja befejezni a szerelést. Ez pedig nem kedvez a lottóláznak.

(Ez még a múlt héten íródott, csak most került fel...)