Az olimpia és/vagy a nyaralás idején nem feltétlenül bizonyos, hogy a strandi büfé előtt sörért sorakozó állampolgárhoz eljut a hír (és ha igen, akkor megremeg tőle a söröspoharat tartó keze): a parlament egy valóban hozzáértő médiagurut, a zöldmezős beruházásként létrejött Rádio Exprest sikerre vivő, majd a Markízát irányító Václav Mikát választotta meg a közmédia élére.
Az Expres a leghallgatottabb rádió, a Markíza pedig a legnézettebb televízió volt Mika működése idején, a rá szavazó honatyák döntését így akár felelősnek is tarthatjuk, ha vélelmezzük, a versenyszférából érkezett szakembert abból a meggyőződésből választották a közszolgálati Szlovák Televízió és Rádió élére, hogy azokat is a leghallgatottabbá-legnézettebbé tegye.
(Peter Schutz mai kommentárjában – nem linkelem, mert pianósan olvasható – kihordja Mikát, mint paraszt a trágyát, de azt még az új direktor esküdt ellenségei sem vitathatják el, hogy ez a faszi ért hozzá. A politikusok meg soha (ill. nagyon ritka eset az ellenkezője) nem azért választanak meg valakit, mert az ért vagy nem ért hozzá. A fanyalgók tán Materákért sírnak?)
Egy médium hallgatottsága/nézettsége számtalan összetevő függvénye. Egy szembetűnő különbséget azonban a sajtóval érintőlegesen sem foglalkozó olvasók is felfedezhetnek, elég, ha megnézik a nevezett intézményeket. Az Expresből úgy lett piacvezető rádió, hogy egy lakásnyi méretű stúdióból sugároz, a Markíza pozsonybesztercei székháza sem sokkal nagyobb egy jobb olajvállalkozó haciendájánál. Ha összevetjük a közmédiumok székházaival, a malomvölgyi szellemházzal, melynek a felső szintjein, amelyeket már lezártak, nagyon frankó paintball- vagy airsoftpályákat lehetne csinálni, nem értem, miért nem hasznosítják így, vagy az irdatlan energiazabáló rádiópiramissal, ahol az alumíniumkeretes ablakok alatt süvít be a szél, láthatjuk, a méret és a hallgatottság/nézettség majdhogynem fordítottan arányos, egyben azt is jelezheti az új vezető számára: ami járható út volt a magánszférában, nem biztos, hogy az államiban is az lehet.
Munkavállalóként a Szlovák Rádióban éreztem magam a legrosszabbul. Új fiúként kaptam egy kazettás walkman méretű minidisces felvevőt, amikor már mindenki családi gyufa méretű MD-vel járkált, ezt is csak egy hét után. Addig a rádiózás rejtelmeibe bevezető mesterem, Polák Laci adott kölcsön esetleges eszközöket a fiókjából. A dobozhoz, amivel ciki volt megjelenni, egy olyan öreg szögletes Sennheisert kaptam, amilyent szintén nem használt senki rajtam kívül. Állványt nem adtak hozzá. A szégyendobozt és a cikimikrofont egyméteres kábel kapcsolta össze. Amikor ezt kifogásoltam az illetékes személynél, azt mondta: nem úgy van ám az, hogy teremts uramisten, de rögtön. A mikrofonnak nem XLR csatlakozója volt. Így azokon a helyeken, ahol asztalba épített csatlakozó volt, nem tudtam hogyan kapcsolódni, hiszen a vén csotrogányon más távolságban voltak egymástól a lyukak. És a főnökeimet k.rvára nem érdekelte, hogy nekem ilyen műszaki feltételek között kell dolgoznom.
Yo, ez 2003-ban volt, tavaly, amikor egy rádiós munkatárs interjúzott velem, már neki is rendes digitális hangrögzítője volt, olyan, amilyen az európai standardot közelíti, amit viszont leírtam, az nagyon jól mutatja az állami vállalat hozzáállását. A rendes rádiók munkatársainak hosszú kábele volt, amit helyből tudtak kezelni, így a sajtókon már a fazonok beszéde közben lehetett trackeket csinálni, aki viszont rákényszerült, hogy kirakja a cuccát az asztalra, az aztán a szerkben húzhatta be az egész anyagot, soxorannyi idővel és energiával a 486-os gépekbe...
Az STV meg még akkor is betában dolgozott, amikor már senki, a pozsonyi, tehát nem bedolgozó operatőrök pedig akkora kamerákkal jártak, hogy Sylvester Stallone alapesetben megpróbált volna belőlük rakétát kilőni. Míg a családias, viccesre brandelt Smartokkal járó Expresnek érdeke volt, hogy a riportereiknek jó cucca legyen, a nagy piramisban ez Papp Sándor akkori főszerkesztőmet valahogy nem izgatta, Jaroslav Rezník vezérigazgató – most Mika legnagyobb riválisa – meg azt sem tudta, ki vagyok. Szal’ ami működött és ment neki kicsiben, az nem biztos, hogy itt is fog.
Az ellenzék nagyobb része nem vett részt az igazgató megválasztásában, csak Matovičék szavaztak, az SaS, a KDH, a Most-Híd és az SDKÚ távol maradt a voksolástól, mondván, politikai jelöltet választanak a közintézmény élére. Ezt meglehetősen szemforgató hozzáállásnak tarthatjuk, hiszen a jelenlegi ellenzék volt az, amely átültette kormányzása idején, hogy az RTVS vezetőjét a parlament válassza, így választották meg Miloslava Zemkovát, akiről Marek Maďarič jelenlegi kulturális miniszter, akkor ellenzéki képviselő sietett is kijelenteni: politikai jelölt. A politikai jelöltezést tekintsük inkább a politikai folklór részének. Naná! Milyen legyen, ha politikusok választották? És előtte, amikor a Rádió- ill. Tévétanács – ahol szintén a politikai pártok által jelölt emberek ültek, ülnek – választotta az igazgatókat, azok nem politikai jelöltek voltak? (Itt magyar vonalon sem ártana magunkba nézni, pajtások...) A HZDS-székházban rendszeresen vendégeskedő Jaroslav Rezník... Ugyan, kérem. Ezt a gyakorlatot persze nem kell helyeselnünk, de aki rácsodálkozik, az úgy tesz, mint ha nem állna kapcsolatban a hazai politikai valósággal.
Egyébként meg, azon felül, hogy az én adóimból, és az általam is fizetett üzembentartási díjakból tartják fenn ezt az intézményt, így nem lehet közömbös számunkra, hogy mi van vele (ugyanez a helyzet a szlovákiai magyarokat hidegen hagyó állami erőszakszervezetek működésével, melyekre a naszvadi földműves adóeurója éppúgy elmegy, mint a poprádi Tatravagónka hegesztőjéé), attól, ha megbízhatatlan, és 9 százalékos nézettségű a híradó, sterilek a háttérműsorok, és úgy egyébként unalmas a program, nekünk nem kell a jeges Dunának mennünk. Ilyent nem nagyon szabad leírni, mert a honi liberális értelmiség azonnal a szívéhez kap, szűklátókörűséget emlegetve, de ez bizony a szlovákok gondja. Amíg a határ mentén foghatóak lesznek a magyar tévécsatornák, a kisebbségi magyarokat nem nagyon kell nyomassza, mi történik a malomvölgyi toronyházban.
Mika prezentációjában nem tért ki a kisebbségi adásokra. Nyilván az a pár kóbor magyar képviselő a plénumban, aki még van, nem hoz annyi szavazatot, hogy ez megérje neki, különben is, őt a 83 választja.
A tévében jelenleg az a helyzet, hogy az olimpiai közvetítés kilökte megszokott helyükről – a magyarországi csatornák bulvárműsoraival azonos műsorsávból – a magyar nyelvű híreket. Ez jól mutatja, mit jelent a közszolgálat a kisebbségek számára.
Ha Mika ezen tud változtatni, és legalább a szlovákiai magyarság számarányának megfelelő műsoridőt biztosítani, az ennek előállításához szükséges gazdasági és infrastrukturális feltételekkel, akkor jól járhatunk vele. Ha nem, akkor sincs tragédia, a szlovmagyok nem fognak felháborodni, mert az STV eddig sem volt az ő tévéjük, csak az üzembentartási díjuk kellet, a hazai tévés műhelyek majd morgolódnak egy kicsit, de azt sem Mika, sem Marek Maďarič nem fogja érteni, mert magyarul teszik, a zembereknek meg marad a zertéel. Ahogy eddig is.
