A hírlapíró és a halál

Dušan Čaplovič nem könnyű tárcát vett át elődjétől, Eugen Jurzycától, akire szintén nehéz tárcát hagyott elődje, Ján Mikolaj, akinek Martin Fronc/Szigeti László nem könnyű örökébe kellett lépnie. Kapkodás, nagy dérrel-dúrral beharangozott, majd félbehagyott reformok, a tanárbérek emelésének állandó lebegtetése, mely leggyakrabban csak megalázó mértékben valósult meg... Eltelt a kormány első száz napja, mindenki értékel. A kormány az előző kabinet örökségét megdöbbentőnek, saját munkáját sikersztorinak gondolja, az ellenzék ezzel ellentétesen vélekedik. A politikai marketing alapfogásai ezek, melyek tetszőlegesen behelyettesíthetők bármely káeurópai országba, 100 nappal a kormányváltás után.  Dušan Čaplovič – szemben más tárcavezetőkkel – valóban nehéz helyzetben van, SDKÚ-s elődjéről, a kiváló közgazdász Eugen Jurzycáról ugyanis sütött az inkompetencia, s igaz, azt már sosem fogjuk megtudni, mi lett volna, ha jut neki is négy esztendő, lehet, hogy csak a taktika része volt, hogy egy évig nem csinált semmit a szándéknyilatkozatokon túl. Még egy Augiász-istálló takarításra sem futotta erejéből az SNS-es Ján Mikolaj után, akinek miniszteri tevékenységéből a szlovákiai magyar kisebbség elsősorban a honismeretkönyv-botrányra, és a nemzetiségi oktatás elsorvasztására tett, nem slavkovskáian durva, de erősen tendenciózus törekvésekre emlékezhet; az iskolaigazgatók a tankönyvrendelések körüli állandó káoszra; a pedagógustársadalom pedig a gyorsan levezényelt, ennek megfelelően félmunka oktatási reformra.
Igaz, Martin Fronc sem sütkérezhet a második Dzurinda-kormány reformminisztereinek dicsfényében. A 2002-2006 között regnáló kabinet véghezvitte a nagy elosztórendszerek reformját, az adó-, a nyugdíj- és az egészségügyi rendszer, valamint szintén nagyon fontos büntető törvénykönyv és perrendtartás mellett azonban az oktatás (és a kultúra – de ez most nem tárgya a jelen írásnak) – sajnálatosan azt mondhatjuk: szokás szerint – háttérbe szorult.
Čaplovič esetében tehát az elfoglalt bársonyszék csakis idézőjelben értelmezhető, a miniszteri ülőhely sokkal inkább fogható Westeros kardokból kovácsolt vastrónusához, melyen nem lehet kényelmesen ülni, viszont abban a kényelmes helyzetben van, hogy még legádázabb ellenségei sem verhetik el rajta a port a honi oktatási rendszerben uralkodó általánossá vált áldatlan állapotok miatt. Csak az első száz napért. Azt viszont meg is érdemli.Čaplovičnak – cseppet sem pedagógusi módon – szinte senkihez nem volt egy jó szava sem az elmúlt száz napban. Nem engedélyezni, átirányítani, lefokozni – mintha a kramárei minisztériumot a Kutuzov utcaival tévesztette volna össze. A miniszter hadat üzent a magán- és egyházi iskoláknak, a gimnáziumoknak, a magánfőiskoláknak, a bölcsészeknek stb. Mindegyik hadüzenetben akad szemernyi igazság – melyhez, mi, felvidéki(!) magyarok azzal is hozzájárulhatunk, hogy megkérdezzük magunktól, indokolt-e, hogy a 458 467-nek csak Szlovákiában öt magyar tanszék ontja a magyarszakosokat –, de a rájuk adott militáns, erőből jövő, a 66 éves miniszter társadalmi szocializációjának megfelelő válasz ritkán nevezhető kompetensnek, még kevésbé előremutatónak. Az pedig már a rendszer általános hibája, hogy nincs szakmai alapon készült, legalább részleges társadalmi konszenzuson nyugvó, ciklusokon átívelő oktatási koncepció, hanem négyévente új emberek jönnek, „új időknek új dalaival”.
A nálunk elsősorban A dzsungel könyve írójaként ismert Rudyard Kipling írja másutt, hogy „a világon a jó anyát kivéve semmi sincs, ami annyira megérdemelné a tiszteletet, mint a jó iskola”. Egyelőre úgy fest, iskoláink „jósága” továbbra is helyi szinten, minisztériumi útmutatás nélkül fog eldőlni. A hibákat ugyanis bárki meg tudja nevezni. S ha a megoldást e sorok írója, vagy a kedves olvasó nem tudja rá, az egy vállrándítással elintézhető, de ha úgy tűnik, a miniszter sem, az minimum kellemetlen.