Ha Luis Bunuel filmrendező ma élne, valószínűleg másképp forgatná le az Andalúziai kutya című klasszikusát. Andalúziában ugyanis – legalábbis abban a részében, amelyet a turisták számára elérhetővé tesznek –, jószerivel alig vannak kutyák. Ami kevés akad, az is lépten-nyomon számára bizonyosan frusztráló, piros körben fehér alapon áthúzott ebet ábrázoló tiltótáblákba botlik. Hogyisne! Még összeszarnák a tengerpartot, ami a pénzt hozza, melyre most olyan nagy szüksége van az eresztékeiben recsegő hispán nemzetgazdaságnak.
Ittlétem idején ugyan nem kifejezetten kívántam ezzel a kérdéssel foglalkozni – bár ha nagyon akartam volna, megtehettem volna, hisz a világsajtó a tengerparti kioszkokban olyan mértékben áll rendelkezésre, hogy mellettük a pozsonyi főpályaudvar, repülőtér és autóbusz-állomás standjai, melyekkel a hazánkba lépő külföldi elsőként találkozik, elpirulnának –, de ha alulnézetből, a kisember prizmáján át szemléljük a dolgokat, az is módfelett érdekes tanulságokkal szolgálhat.
Természetesen a világgazdaság történéseit populista lózungokkal magyarázni próbálni botorság lenne, de az az Európai Unió pénzügyi segélyezési mechanizmusai iránt mérsékelten érdeklődő olvasókat is elgondolkoztathatja, hogy a szinte szlovákiai árakon bérelt autómba a minap 1,38 euróért tankoltam… Abból a viszkifajtából pedig, melynek most nem írjuk ide a nevét, de úgy kezdődik, mint Nicholsoné (a színészé, nem az újságíróé), és Tennessee-ben főzik, egy pohár a napos part turistaközpontjaiban ugyanannyiba kerül, mint a naposnak csak meteorológiai szempontból nevezhető Komáromban.
Szuper, áramlik befelé a turisták pénze, majdcsak jobb lesz tőle a helyzet – gondolhatnánk naiv módon, de erős a gyanúnk, hogy ebből a nemzetgazdaság vajmi keveset lát. A számlaadási fegyelem ugyan a marokkói piacon tapasztaltaknál némileg magasabb, de a Brüsszel által elvárt szinttől azért meglehetős távolságban van. Mert vajon melyik halálra sarcolt, az adóellenőrzéstől még szabályos könyvvitel esetén is rettegő honi boltos merné megkérdezni a kuncsaftjától, hogy kell-e számla, vagy még az ügyfél jelenlétében rátenyerelni a pénztárgép sztornógombjára.. Márpedig az andalúz büféseknél ezek a legártalmatlanabb trükköknek számítanak.
Kormányunknak így csak azt tudom üzenni, ha már a benzin és a viszki drága, a járulékteher toronymagas, és még a Nap is másképp süt ránk, legalább azon eltöprenghetnének, hogy az itt bizonyíthatóan bevált sziesztát bevezessék. Pénzbe nem kerül, a mediterrán életérzés pedig megfizethetetlen.
