Apokaliptikus helyzetképet vázolt az országról tegnap a parlamentben elmondott beszédében Ivan Gašparovič államfő. A jó félórás szónoklat végeztével az lehetett a hallgató - állampolgár - érzése: vazze, ebben az országban semmi nem működik, csoda, hogy még élünk. Közben Peter Kažimír pénzügyminiszter fáradt arccal böngészte tabletjét, Robert Kaliňák belügyér pedig Robert Fico miniszterelnökkel beszélgetett. Ők már vagy tudták ezt, vagy könnyűszerrel felülemelkedtek rajta.

A felületes szemlélőnek úgy tűnhetett, a tegnap távozott kormány (bel)vitázott a legtöbbet valamennyi eddigi kabinet közül, bár ez nem feltétlenül igaz, csak a hírközlés lett egyre jobb, illetve a politikusok elérhetőbbek. És tény, hogy országlásuk 21 hónapja során számos fontos államigazgatási és/vagy közjogi kérdést nem tudtak megoldani, bizonyos tagjaik kompromisszumképtelensége pedig sokszor vezetett félmegoldásokhoz; vannak szituációk - például az adóhivatalok összeomlása -, amelyekben egyértelműen az ő remegő kezük okozta, hogy a matéria túlcsordult az éjjeliedény peremén, annak a felelőssége azonban, hogy az ország nyakig ül benne, nem varrható csak az ő nyakukba.

Ivan Gašparovič kormányalakítás után mondott beszéde ugyan nem sokban különbözik korábbi beszédeitől, megkockáztatjuk, megváltoztatva a megváltoztatandókat véletlenszerűen kicserélhető lenne némelyikkel, hisz benne voltak a nemzetállami lózungok, valamint elhangzott a nemzeti gondolkodás és szociális érzés mantrája, melyből hangoztatójuk sikeresen préselt ki két megbízatási időszakot, viszont az egyre komolyabb társadalmi problémává váló, helyenként valóban társadalmi feszültséggel fenyegető szegénységről szóló passzusai nem nevezhetők túlzónak.
Mert valóban nehezen tartható állapot, hogy az országnak nincs főügyésze, noha lassan egy esztendeje, hogy - úgy tűnik, törvényesen - megválasztották; hogy a volt koalíciós pártok hagyták, hogy a nemzet biztonsága felett őrködő Nemzetbiztonsági Hivatal élén sáros múltú vezető regnáljon, mert nem tudtak megegyezni egy újabb jelöltben, de csodálkozunk-e, ha mondjuk a Rimaszombati járásban élőket, ahol minden harmadik aktív korú felnőtt munkanélküli, nem elsődlegesen Čentéš doktor kinevezése vagy Blanárik vezérőrnagy távozása nyomasztja, hanem az, hogy mit fognak enni holnap?

Szlovákia problémái között akadnak olyanok, amelyek kormányzati pozícióból viszonylagos egyszerűséggel orvosolhatók, ilyen szempontból akár pozitívumnak is tekinthető az egyszínű kormányzat stabilitása, mely ezeket a lépéseket szavatolni tudja, ha akarja. Más problémák megoldásához viszont csak a nagy - jelen formájukban jobbára csak veszteséget termelő - ellátórendszerek reformján keresztül vezet az út. Ezekhez pedig utoljára Mikuláš Dzurinda második kormánya mert rendszerszinten hozzányúlni, Robert Fico első ciklusa idején inkább visszanyesésükben, mint továbbgondolásukban jeleskedett. Márpedig az általános válság hatásai és az ország gazdasági kondíciói miatt előbb-utóbb kénytelen lesz valamit kezdeni ezekkel, egyszínű kormány vezetőjeként osztatlanul viselve az ezzel járó felelősséget.

Az a kisebbségek felé semmiképp sem tekinthető pozitív üzenetnek, hogy az értük felelős posztot a status quo-ígéretek ellenére kapásból felszámolták, ezzel együtt adjunk száz napot ennek a kormánynak is, mielőtt mélyebben ekézni kezdenénk.