Magára valamit is adó szlovmagy polbloggernek a mai napon csak a Radičová-kormány sorsáról, érdemeiről, esélyeiről illik értekeznie, ám erről szerencsére van hova írnom, és – állítólag – a nőgyógyászok sem szoktak szexlapokat nézegetni szabadidejükben (nőgyógyász olvasóim kommenteljenek!). Helyette egy (számomra) ismeretlen szerző kevésbé ismert díjáról, és a mögötte feltáruló borzalomról, a gyermekek szülők részéről történő szexuális zaklatásáról ejtenénk pár szót.
A gyermekek sérelmére elkövetett nemi erőszak és/vagy szexuális zaklatás tipikusan az a téma, amelyről hallva az olvasók többsége a halálbüntetés visszaállítását szokta követelni, és még a liberálisok is szögekkel kivert hereszorítóért kiáltanak. A legtöbb jóérzésű ember minimum az utóbbi eszköz alkalmazása esetén azt mondja: jogosan. És ezeknél az eseteknél az sem vigasz, hogy az ilyen elkövetőket nem nagyon szeretik a börtönben. Mert mi van, ha az ügy el sem jut a nyomozati/bírósági stb. szakaszig, mert nem történik feljelentés?
Szeptember 30-án az e-MaSán olvastam, hogy Toldy Zsófi kapta a Dr. Szegő Tamás Díj idei fődíját. Ha nem tudod, ki volt Dr. Szegő Tamás, ne érezd magad kellemetlenül, helyette tájékozódj. Szegő Tamásnál Toldy Zsófit sem ismertem jobban. Ő előbb a Szabad Földnél kezdett, majd a Dunaújvárosi Hírlaphoz került, innen újra a Szabad Földhöz, de női magazinok és művészeti lapok munkatársa is volt.
A Szegő-díjat egy portrésorozatáért kapta. „A cikkekben olyan nők mesélik el életüket, akiket gyermekkorukban saját apjuk erőszakolt meg.” A legtöbb olvasó ilyet hallva legfeljebb egy hubazmeget tud mondani. A dolog gyomorforgató, jogos a Fiskars baltáért kapni, de a társadalom annyira tabuizálja az ilyesmit, hogy nincs fórum, ahol ez tematizálódhatna.
Engem igazából az cseszett fel első olvasásra, hogy az alaphírben ez állt: „A szabadúszó újságíró cikkeit egyik, a szerző által megkeresett újság sem hozta le, így azok Toldy Zsófi blogján olvashatóak.” Dopicsi, hát senki sem akar Magyarországon az ilyen ocsmány bűnügyek szerencsétlen áldozatain segíteni? De a poszttal megvártam az interjút, melyet az e-MaSa a szerzővel készített. Ebből kiderül, hogy nem eszik olyan forrón a kását, Toldy Zsófi csak két lapot keresett meg.
Két lapot kerestem meg ezzel, de egyikben sem akarták lehozni, különböző okokból. Egyrészt kifogásolták a formát: monológformában írtam meg a beszélgetéseket – elhagytam a kérdéseket, megtartottam minél többet az élőbeszéd sajátosságaiból, és használom az áldozatok terápiás és konfrontációs leveleit vendégszövegként. Ez a műfaj a magyar újságírásban nem gyakori, inkább a német sajtóban honos és népszerű: az ún. Interviewlitaratur, azaz interjúirodalom, ami az oral history egyik formájának is tekinthető. Többek között Sarah Kirsch, Maxie Wander alkottak jelentőset ebben a műfajban. Most is azt gondolom, hogy klasszikus interjúként ezek a sztorik nem működtek volna.
Hát, ennél azért több van Magyarországon. A cikkeket végül a Népszava fogja lehozni. Sajnálom, hogy pont ez a kriptokommunista lap, de legalább valaki.
Full respect Toldy Zsófinak, hogy hozzá mert nyúlni ehhez a nagyon kényes témához. Hasonlóra Szlovákiában talán az Aspektet leszámítva nem volt példa, szlovmagy viszonylatban meg aztán közelítőre sem. Gazdasági okokból a szlovmagy sajtóból a riport is kihal lassan...
És akkor végül nézzük a dolog egy szomorú vetületét, melyet látva elmondhatjuk, az is bolond, aki újságíróvá lesz ma Magyarországon. A szerző saját bevallása szerint négy hónapig vette fel az interjúkat. Ehhez számoljuk hozzá az utómunkát. Nem közölte senki, a blogspot meg ugye, egyelőre nem fizet. Azaz – önnön gazdasági szempontjai nézve – négy hónapig hiába dolgozott. Aztán kapott érte egy szakmai elismerést, mellyel a minimálbérnél kisebb összegű pénzdíj járt. Az újságírók jó része jobbára altruista beállítottságú, de altruizmussal nem fizethetek, ha a magyar-finn után meg akarok inni egy sört a szemközti kocsmában.
Szóval legalább annyival támogassátok a szerzőt, hogy rákattintotok a blogjára, és elolvassátok.
