Velünk, akik még papír alapú sajtótermékbe is írunk, előfordul, hogy az élet felülírja azt, ami a kézirat leadása/az oldal nyomdába küldése előtt történt. Időközben kiderült, van az a pénz, amiért Richard Sulík haja is korpásodik. A többi változatlanul igaz.
Eurómentőöv, stabilitási mechanizmus, pénzügyi mentőcsomag. Azok a kifejezések, amelyek hallatán az átlagember továbblapoz, illetve a távkapcsoló után nyúl, mivel ami a témában elhangzik, az jobbára értelmezhetetlen számára.
Lám, mégis igaz: a pénz beszél, a stabilitási mechanizmus olyan szinten vált túltematizálttá a hazai közbeszédben az elmúlt hónapban, legalábbis a csesztei egyeztetésmaratont és az azt követő, szintén nem rövid koalíciós tanácsot követő hetekben, hogy a nyáron hagyományosan vezető magyar témákat is háttérbe szorította.
A Szabadság és Szolidaritás átlépte a Rubicont, csoportos performansz keretében, demonstratív módon utasította el a mentőcsomag támogatását. Ha a kemény szavak után mondanának később – bármire hivatkozva – igent, azzal hitelvesztetté vál(hat)nának szavazóik előtt. Az SaS hozzáállását többen a választási programjukban szereplő, klasszikus liberális témák sikertelensége miatti identitásvesztés lehetősége felől próbálják magyarázni, ami részben igaz is lehet, ám felmerül a kérdés, a párt választói bázisának többségét képező vállalkozók számára mi a fontosabb és/vagy liberálisabb téma: a mentőcsomag vagy Jozef Mihál munkaügyi miniszter tervezett vállalkozóellenes lépései, melyek akár smeres elődjének is becsületére válhattak volna? Vélhetően az utóbbi, ott mégsem erőltetik a liberalizmust...
Kevés olyan téma van, melyben a liberálisok és a konzervatívok simán egyetértenek, a mentőcsomag ilyen. A Polgári Konzervatív Párt is elveti a mentőcsomag támogatását. És nincsenek meg a (politikailag nehezen azonosítható irányvonalat követő) nagy zsarolási potenciálú Egyszerű Emberek voksai sem, akik, mint oly sokszor a tulajdonképpen permanens válságként leírható egy és negyedéves kormányzás alatt, saját javaslataik elfogadásától teszik függővé a támogatást. Nem maradna más hátra, mint a Smer szavazataira ácsingózni, amelynek képviselői viszont közölték, csak akkor támogatják, ha a koalíciós pártok is. A kör bezárult.
Mivel a javaslatról az uniós vezetők október 17-ei csúcstalálkozója előtt szavazni kellene, három héten belül talán megtud(hat)juk, bukik-e a kormány, mely érthetetlen módon kezdett hozzá önnön felszámolásához. A pártérdekek még Szlovákiához képest is szokatlanul markánsan uralkodtak el az ország érdekei felett. A választópolgárt elbizonytalanító koalíciós csatazajban úgy tűnik, az egyes pártok által képviselt értékek nem hogy háttérbe szorultak; elvesztek, s csak a Robert Fico visszatérésétől való „fortélyos félelem” tartja össze a koalíciót. Most már nemcsak az a kérdés, hogy a hatalom elvesztésétől/Fico visszatérésétől való félelem mindenek felett össze tudja-e tartani az értékelvűséget megalakulásakor oly erőteljesen hangsúlyozó kormánykoalíciót, hanem hogy ha az eurómentőöv-válságot csodával határos módon túlélik, hogyan fognak még további három évig együtt kormányozni.
