Bár Bede Márton távozása nem borította fel lelki békémet – sem rajongói, sem utálói közé nem tartozom, közömbös volt számomra –, utolsó posztja, melyben egyebek mellett azt is fejtegeti, mit gondolnak a magyarok az újságírókról ill. mennyire bíznak a sajtóban, elgondolkodtató és -szomorító volt.
Bedével vagy Bede nélkül is tudjuk, hogy az újságírók többsége tisztességes és jó szakember – a sokak által gyűlölt kommentátorok pedig szórakoztatóipari szereplők –, persze van köztük számos balfasz is, ahogy az autószerelők, ácsok, bányászok /.../ varánuszgondozók, zenészek, zsákfoltozók között is. Abban viszont – a szakmával kapcsolatos esetleges kételelyeink és kétségeink mellett is – megegyezhetünk, az újságírónak felkészültnek kell lennie, különben tragédia történik. (Lásd még Belga: kérdezd meg nyugodtan, hogy mikor alakultunk
mikor alakultunk, mikor alakultunk.) A szakmával kapcsolatban az egyik leggyakrabban elhangzó rosszalló érv, hogy ma már bárkiből lehet újságíró. Ezt még a „nagy” Vladimír Mečiar is kifogásolta, még az előző kormány alatt. Valami olyasmit mondott, hogy: „azt hiszi, mikrofont fog a kezébe, odaáll a székház elé, és máris újságíró”.
A napokban a Napos Oldalak című időszaki kiadványban – a Libri negyedéves könyvkatalógusa, melyben a könyvajánlók mellett kulturális tartalmat is igyekeznek szolgáltatni, interjúk formájában – találkoztam egy olyan interjúval, melyben az interjúalany a felkészületlen – mikor alakultunk, mikor alakultunk-típusú – szerzőt, miután megfogta, teljesen faszra veszi. Az anyag pedig megjelenik nyomtatásban, gondolom, ezres-tízezres példányszámban. (Persze, feltehetjük a kérdést, hogy a Napos Oldalak újság-e, de küllemével ezt a benyomást kelti, van felelős kiadója, főszerkesztője, szerkesztője, korrektora, szóval az újságszerűség jegyeit mutatja.) A művészek nehéz interjúalanyok, nincs szereplési kényszerük, mint a politikusoknak, akik 80 százalékban boldogan, bármikor és bármiről nyilatkoznak. Ráadásul mindenféle zavaros dolgokat írnak (festenek, faragnak...), amin egy flekkre fizetett sajtómunkásnak nincs ideje elgondolkodni.
A névtelen szerző Tóth Krisztinával (ilyen névvel is nehéz híresnek lenni..., de azt hiszem, ezt már Tóth László kapcsán is elmondtuk) készített interjút (akinek Pixel c. könyvét ebben a lakásban is olvassa valaki), mely az említett kiadvány 16. oldalán olvasható. Ezekből ragadnék ki pár gyöngyszemet (rettegve, mert az impresszumba oda van írva, hogy tilos a másolásuk).
Hogyan reklámozná, illetve ajánlaná figyelmünkbe a könyvet, hogy ezért a kötetért nyúljunk a Libriben tapasztalható könyvzajban?
Hm, várjon csak. Talán egy meztelen nővel, aki lila kiskutyát tart a jobb karjában, a balban pedig egy kétfejű csecsemőt? Vagy egy floridai naplementében hervadó virágcsokorral, a mellékelt fogyókúrás receptekkel?
...
Írásai nem kifejezetten vidám történetek, jobbára meglepő őszinteséggel láttatják az élet árnyas oldalát. A vidámságok miért maradtak ki?
Nem, nem kifejezetten vidámak, de az, hogy valami szomorú vagy vidám, az nem esztétikai kategória. Egy viccgyűjteményen nyilván harsányabban lehet nevetni, mint Kosztolányi Édes Anna című művén, de nem annak alapján szoktunk irodalmi műveket megítélni, hogy mennyire vidámak. /.../
Narrátorként elég erőteljesen benne van a könyvben. Gyakori kiszólásaival mindig érzékelteti a jelenlétét, talán túl sokszor is. Miért érezte ennek szükségét?
Én mint Tóth Krisztina sehogy nem vagyok benne a könyvben: a narrátor egy kreált személy...
Mi az a két három könyv, ami friss, szintén nő a szerzője és szívesen ajánlaná a figyelmünkbe?
Én nem azért olvasok el valamit, mert nő írta. És az olvasók sem. Ennek alapján én nem tudok ajánlani...
Nehéz kulturális újságírónak lenni. És akkor még a polújságírókat kritizáló, „ki fizetett neked azért, hogy ezt az ocsámányságot leírd?”–csoportról még nem is beszéltünk...
