A Magyar Koalíció Pártja és a Híd versenyfutása a kettős állampolgárság témájában most már nyilvánvaló. Bugár Béla pártjának az előző, nacionalista kormányzat által hozott, mindkét oldal számára szimbolikus jelentőséggel bíró ellentörvénnyel (eddig) nem sikerült megküzdenie, a párt hivatalos kommunikációs irányvonala szerint inkább a kisebbségi nyelvtörvényre helyezték a hangsúlyt, mely – hála koalíciós partnereiknek – szintén inkább csak szimbolikusra sikeredett.
Hiba volna azonban, ha a port csak rajtuk próbálnánk elverni ezért, megfeledkezve arról, hogy a kormánykoalíciót rajtuk kívül még további három (öt?) párt alkotja, melyekre nézve ugyanolyan kötelező erővel bírnak a kormányprogram 3.1 pontjának második bekezdésébe foglaltak – „A Szlovák Köztársaság Kormánya jóvá teszi az előző kormányzat alatt elfogadott, korlátozó jellegű törvényi és politikai döntéseket, amelyek nem voltak összhangban az emberjogi elvekkel” –, mégis angolnaként siklottak ki ennek teljesítése elől. A Híd pedig, azon túl, hogy vezető politikusai hangsúlyozták, nem kérelmezik a magyar állampolgárságot, nem igazán tudott mit kezdeni a témával. (Ezzel saját választói bázisa magyar részének valószínűleg megfelelt, az MKP törzsszavazóira pedig jelen körülmények között hiába ácsingózna.)
Korábban már leírtam ugyanezeken a hasábokon, de mivel nem várhatom a Kedves Olvasótól, hogy minden efemer soromra emlékezzen, újra elmondom, hogy a kettős állampolgárságot Szlovákia területi egységét semmilyen formában nem veszélyeztető, ártalmatlan, Európa boldogabb tájain jól működő intézménynek tartom, melyet bár magam nem kérvényeznék, mert magyarságom számára semmilyen hozadéka nem lenne, szavazni meg nem akarok Magyarországon; de azt elítélendőnek tartom, hogy bárkit, aki úgy érzi, ez hozzájárul identitása kibontakoztatásához, s így igényli azt, megbüntessenek ezért, akár szlovák állampolgárságától való megfosztással, akár másként.
A Híd passzív álláspontjához képest is visszalépést jelentett a pártvezető polgári perekre buzdító felhívása, melynek balsikerét látva a párt kommunikátorai előálltak az alkotmánybírósági beadvány lehetőségével. Ennek sikeressége egyelőre lebegtethető, a kérdés: a sajátjaikon túl akad-e 16 honatya, aki a nevét adja az alkotmánybírósági beadványhoz. Ha nem, akkor lehet majd rájuk ujjal mutogatni, mondván: mi megpróbáltuk. A Kereszténydemokrata Mozgalom törvénymódosító igyekezetére pedig minimum nem vennék mérget, főleg, hogy a KDH attól a belügyminisztertől várja a változást, aki első körben a kettős állampolgárok jegyzékének cseréjét kérte Budapesttől.
A parlamenten kívüli MKP a maga szükségképpen korlátozott lehetőségeivel keresi a megoldást, az alulról jövő kezdeményezésekre építve. S bár a komáromi petíció civilsége alól részben kilóg a pártlóláb – a petíciós bizottságban magánemberként részt vevő pártelnök e sorok írója számára nehezen értelmezhető kategória –, ez valószínűleg keveseket zavarna, ha ennek eredményeképpen sikerülne felrázni apátiájából a szlovákiai magyarokat. Ami pedig a szimpátiatüntetést illeti, a társadalmi szempontból sokkal kártékonyabb nyelvtörvény esetében egyszer már bejött; arra mindenképp jó lesz, hogy megmutassa, van-e valós tömegbázisa ennek a kettős állampolgárság problémakörének.
Akár felülről, akár alulról sikerül – ha sikerül – eredményt elérni, annak nyertesei az identitásukat szabadon vállalható állampolgárok lesznek. Szlovákiának ez továbbra sem kerül semmibe, sőt, a kettős állampolgárokat vegzálni hivatott állami apparátus is egyéb, társadalmilag hasznos tevékenységet folytathat. Egyszer úgy is le kell zárni ezt a témát, minél előbb, annál jobb.
