A hírlapíró és a halál

E sorok írásakor még nem zárult le a kisebbségi nyelvtörvény vitája a törvényhozásban. A Híd műhelyéből kikerült javaslathoz – melyet a korábban egységes magyar pártnak két, némileg szerencsésebb kormányzati ciklus során nem sikerült átültetnie – az ellenzék teljes nacionalista nehéztüzérsége hozzászólt: Dušan Čaplovič, Marek Maďarič – aki miniszterségének annyi mindent köszönhet a szlovákiai magyarság –, Rafael Rafaj; Igor Matovič, aki ellenzékinek nem nevezhető, bár a jogszabály miskárolásában slotai hevülettel vett részt... Mivel a törvény végleges formája még nem ismert, arról korai volna bármit is mondani, ezért e szerény írás csak a szlovák honatyák egyik kedvenc érvét veszi górcső alá, ez pedig a szlovákiai magyarokért érzett őszinte aggódásuk.

Ebben a kormányzati ciklusban Igor Matovič bugyuta szívecskéin kérte Orbán Viktort, ne vigye el az „ő magyarjait” – azon felül, hogy a szlovákiai magyarok döntő többsége vélhetően nem szeretne Matovičé lenni, performanszának volt némi náci mellékzöngéje is: a „mi zsidóink” a második világháború előtti/alatti szlovák sajtónyelv bevett nyelvi panelje volt, aztán tudjuk, mi lett belőle... A többiek őszinte aggódása ciklusokon átívelő. Čaplovič tegnap versenyt aggódott Rafajjal a nyelvi gettók miatt. Az előbbi, az akadémikus nacionalizmus jelese attól óvna bennünket, hogy szlovák nyelvismeret híján nyelvi gettók alakulnak ki. Rafael Rafajból pedig a pedagógus tört elő, a szónoki emelvényen kifejtette, aki nem gyakorolja a nyelvet, az elveszíti kommunikatív kompetenciáit, fontos tehát, hogy a magyarok állandóan gyakorolják a szlovák nyelvet, ennek pedig szerinte az a legjobb módja, ha ezt a hivatali nyelvhasználat keretében tehetik. A vitában aztán még a biztonság kedvéért egy „Szlovákiában szlovákult” is ráküldött, csak a miheztartás végett. S mivel a Smertől sem akart lemaradni, hitet tett amellett, hogy a kisebbségi magyarokat kollektív jogok nem, csak egyéniek illetik meg. A legerősebb ellenzéki párt pedig – emlékszünk – ilyen tartalmú alkotmánymódosítással szeretne élni. És miközben kollektív jogainkat megkérdőjeleznék, a szlovák nyelv egyre több területre kiterjedő használatát – illetve a kisebbségi nyelv egyre kevesebb helyen való alkalmazhatóságát – kollektíve oktrojálnák ránk. Persze, haszontalannak nem nevezhető, ha valaki tud szlovákul, még akkor sem, ha az angollal vagy a kínaival sokkal többre viheti, de – urambocsá’ – miért kellene erre bárkit is kényszeríteni? Az, hogy mindenki tudjon valamennyire szlovákul, eleve adott az oktatási rendszer által, de ha valaki úgy dönt, hogy ő a szlovák nyelv ismerete nélkül kíván boldogulni, és vállalja szabad állampolgári döntésének minden következményét, emellett betartja a törvényeket, és fizeti az adót, van-e joga a Čaplovič-féléknek együttérzésből legettólakózni őt? Ilyenkor hol vannak az egyéni jogok?