Van az úgy, hogy a dolgok együttállása szerencsés. Így például az előző posztban jelzett esemény előestéje egybeesett a Mr. Big budapesti koncertjével.
A Mr. Biget még abból az időből ismerem, mikor nem a jelenleg elnök nélküli MTV-t néztem gyakran, hanem azt a másikat. 2002-ben, mikor feloszlottak, krokodilkönnyeket ugyan nem hullattam, de annak a ténynek, hogy újra összeálltak, megörültem.
A nem Michael Jackson-i összeállás öröme felett rendezett turné budapesti állomására a Diesel klubban került sor. Az ajtón Minden jegy elkelt felirat fogadta azokat, akik nem elővételben vásároltak jegyet. (Szeptemberig 6900, szeptembertől 7900) Hacsak nem árul itt kint valaki jegyet - mondta a kidobó egy hoppon maradt rajongónak. OK, hogy a Petőfi Csarnokot nem töltötték volna meg, de itt a Dieselben elég szűken voltunk. 1500-2000 embert mondanék (bár az egyik lapot, ahol dolgozom, gyakran vádolják azzal, hogy rosszul becsüli fel a létszámot a pártrendezvényeken, nem akarok ebbe a hibába esni). A nézőtéren erősen képviseltette magát korosztályom, akik akkor voltak fiatalok, mikor az együttes a csúcson volt; voltak fiatalok, akik apuka kazettájáról vagy bakelitjéről, vagy a YouTube-ról ismerték meg az együttest; voltak családi felállások, amilyeneket Tankcsapda vagy Rómeó Vérzik koncerten lát az ember; és szép számmal voltak negyvenesek-ötvenesek: de hát nincs mit meglepődni azon, hogy egy negyven-ötven éves tagokból álló együttesnek 40-50 éves rajongói (is) vannak.
A legények ujján ott villogott a karikagyűrű, Paul Gilbert és Billy Sheehan konszol fekete inget viselt, Pat Torpey az új turnépólóban ütötte a dobokat, és a még 48 évesen is kölyökképű, bár már nem (olyan) hosszú hajú Eric Martin végig egy zöld pólóban, és egy – tessék megkapaszkodni – mellényben nyomta. Nem farmerben, nem bőrben, nem szegecsesben, hanem amolyan öltönyhöz valóban. Azt is akkurátusan begombolva viselte, Móricz bármelyik dzsentri témájú regényébe beillett volna.
Sajnos, olyanokat nem tudunk írni, hogy pl. az Addicted To That Rush az eredeti stúdiófelvételhez képest hogyan hangzott, vagy hogy a To Be With Youban milyen volt Gilbert ujjtechnikája, mert ehhez nem értünk. De a show az nagyon ütős volt. Leginkább azok a yuppie típusú fiatalemberek estek orcára, akik azt gondolták, hogy a Mr. Big a közismert alsónadrágmárkán túl a nyálas fiú bandája, akit elhagyott a csaja, és azt akarja, hogy menjen vissza hozzá. Hát nem. A kötelező, kb. a kétórás koncert 2/3-ához időzített Wild World-ön, és az evidens módon a ráadásra tartogatott To Be With Youn kívül csupa zúzós számot játszottak – gondolhatná az, aki számára ez a banda csak a rádióbarát slágereket jelenti. Aki meg egyébként is tudja, hogy kik az öreglegények a színpadon, az nem lepődött meg.
Billy Sheehan basszus-atyaisten eszméletlen brutális dolgokat művelt a hangszerével. Nem véletlenül tartják a világ egyik legjobb basszusgitárosának. Olykor szólózott, olykor meg Gilberttel gitárpárbajoztak. Torpey is kapott kibontakozási lehetőséget. Az egész koncert olyan „demokratikus” volt, nem az énekes uralta színpadot, hanem mindenki villanthatott.
A második ráadásban egy Deep Purple számot adtak elő, de úgy, hogy hangszereket cseréltek. Nos, a dobos legalább olyan jól énekel, amilyen jól dobol a szólógitáros. T.-nek is tetszett.
Jó kis koncert volt, Bp.-hez képest barátságos, 420 forintos sörárral. A bécsi Rammsteinon biztos nem ússzuk meg ennyivel.
A Mr. Biget még abból az időből ismerem, mikor nem a jelenleg elnök nélküli MTV-t néztem gyakran, hanem azt a másikat. 2002-ben, mikor feloszlottak, krokodilkönnyeket ugyan nem hullattam, de annak a ténynek, hogy újra összeálltak, megörültem.
A nem Michael Jackson-i összeállás öröme felett rendezett turné budapesti állomására a Diesel klubban került sor. Az ajtón Minden jegy elkelt felirat fogadta azokat, akik nem elővételben vásároltak jegyet. (Szeptemberig 6900, szeptembertől 7900) Hacsak nem árul itt kint valaki jegyet - mondta a kidobó egy hoppon maradt rajongónak. OK, hogy a Petőfi Csarnokot nem töltötték volna meg, de itt a Dieselben elég szűken voltunk. 1500-2000 embert mondanék (bár az egyik lapot, ahol dolgozom, gyakran vádolják azzal, hogy rosszul becsüli fel a létszámot a pártrendezvényeken, nem akarok ebbe a hibába esni). A nézőtéren erősen képviseltette magát korosztályom, akik akkor voltak fiatalok, mikor az együttes a csúcson volt; voltak fiatalok, akik apuka kazettájáról vagy bakelitjéről, vagy a YouTube-ról ismerték meg az együttest; voltak családi felállások, amilyeneket Tankcsapda vagy Rómeó Vérzik koncerten lát az ember; és szép számmal voltak negyvenesek-ötvenesek: de hát nincs mit meglepődni azon, hogy egy negyven-ötven éves tagokból álló együttesnek 40-50 éves rajongói (is) vannak.
A legények ujján ott villogott a karikagyűrű, Paul Gilbert és Billy Sheehan konszol fekete inget viselt, Pat Torpey az új turnépólóban ütötte a dobokat, és a még 48 évesen is kölyökképű, bár már nem (olyan) hosszú hajú Eric Martin végig egy zöld pólóban, és egy – tessék megkapaszkodni – mellényben nyomta. Nem farmerben, nem bőrben, nem szegecsesben, hanem amolyan öltönyhöz valóban. Azt is akkurátusan begombolva viselte, Móricz bármelyik dzsentri témájú regényébe beillett volna.
Sajnos, olyanokat nem tudunk írni, hogy pl. az Addicted To That Rush az eredeti stúdiófelvételhez képest hogyan hangzott, vagy hogy a To Be With Youban milyen volt Gilbert ujjtechnikája, mert ehhez nem értünk. De a show az nagyon ütős volt. Leginkább azok a yuppie típusú fiatalemberek estek orcára, akik azt gondolták, hogy a Mr. Big a közismert alsónadrágmárkán túl a nyálas fiú bandája, akit elhagyott a csaja, és azt akarja, hogy menjen vissza hozzá. Hát nem. A kötelező, kb. a kétórás koncert 2/3-ához időzített Wild World-ön, és az evidens módon a ráadásra tartogatott To Be With Youn kívül csupa zúzós számot játszottak – gondolhatná az, aki számára ez a banda csak a rádióbarát slágereket jelenti. Aki meg egyébként is tudja, hogy kik az öreglegények a színpadon, az nem lepődött meg.
Billy Sheehan basszus-atyaisten eszméletlen brutális dolgokat művelt a hangszerével. Nem véletlenül tartják a világ egyik legjobb basszusgitárosának. Olykor szólózott, olykor meg Gilberttel gitárpárbajoztak. Torpey is kapott kibontakozási lehetőséget. Az egész koncert olyan „demokratikus” volt, nem az énekes uralta színpadot, hanem mindenki villanthatott.
A második ráadásban egy Deep Purple számot adtak elő, de úgy, hogy hangszereket cseréltek. Nos, a dobos legalább olyan jól énekel, amilyen jól dobol a szólógitáros. T.-nek is tetszett.
Jó kis koncert volt, Bp.-hez képest barátságos, 420 forintos sörárral. A bécsi Rammsteinon biztos nem ússzuk meg ennyivel.
