Ma hosszú idő után a Szinnyei József Könyvtárban jártam. Legutoljára 2006-ban iratkoztam be, aztán valahogy nem volt
szükségem rá, tekintve, hogy a (nem írók számot, mert elriadnának az
olvasók) születésnapomra ajándékba kapott padló-plafon könyvszekrény
úgy telt be egyórás rakodás után, hogy még három félméteres kupac a
földön van, T.-nál is tárolok 2,5 métert, és a legutóbb HM-tól kapott
könyvek egyelőre a garázsban vannak hadifogságban – mondjuk így, hogy
elég sok könyvem van, egy ideje már megveszem, amire szükségem van, nem
osztozunk.
Ahogy megyek az alap- és középiskolás koromban
sokat látogatott könyvtárépület felé, hát látom, hogy az oldalán hosszú
í-vel, az elején pedig rövid i-vel írták a névadó nagy magyar
bibliográfus és irodalomtörténész – valamint komáromi várvédő, aki
szintén blogger volt, csak korszerűtlenebb formában, lúdtollal kezdte –
nevét. A picsába, hát 14 kötetet írt (és ez csak a Magyar írók élete és
munkái), egy sincs meg itt, hogy a cégtáblafestő kisiparosnak
megmutatták volna, hogy kell írni?! – dohogtam. Ahogy nyúlok az
ajtókilincs felé, hát látom, hogy a Výpožičný čas, az mindkét fiók
esetében fel van tüntetve, ellenben a Kölcsönzési idő egyik esetében
sincs. Hát minek is, elvégre szlovákul mindenki tud, nemde? Ugyancsak
államnyelven tudatják, hogy október 8-án a könyvtár műszaki okok miatt
zárva tart.
Lépjünk be! A jobb kéz felőli paravánon, ahol a
szociban a NOSZF-os plakátkiállítás szokott lenni, a könyvtárak
informatizációját hirdető EU-s projekt plakátja.
Az előtérből
nyíló vécéajtón szlovák felirat hirdeti, hogy a kulcs az olvasójegy
ellenében kérhető. (Ha idetévedne az a pár mo.-i diák, aki mutatóba jár
a Selyére [nem tudom, hogy tényleg van-e ilyen, egy egyetemista
ismerősömtől hallottam], akkor az hugyozzon be.) Miért volt szükség
erre az intézkedésre, bejártak az utcáról hugyozni az emberek?
Bevallom, nekem eszembe nem jutna. Lehet, hogy a kofák a kispiacról? Ha
valaki mondjuk egy szemináriumi dolgozattal vagy szakdolgozattal küzd,
és az egész napját ott tölti, reggel nyolctól este hatig, és a 10 óra
alatt többször kell vécére mennie, akkor az többször kérje a
klozetkulcsot, ami amúgy is egy kellemetlen szituáció. (Bár a
ljubljanai McDonaldsban is csak úgy lehet hugyozni, ha a számla kódját
beütöd a vécéajtón található billentyűzetbe.) Az üvegajtón felirat:
Oddelenie pre dospelých čitateľov. Ennyi. A kölcsönzési határidőre
figyelmeztető felirat már ki van írva magyarul is.
Belépek. Jó
napot kívánok! – mondok. Dobrý deň! Na helyben vagyunk. A néni amúgy
kedves, nincs vele semmi baj, de egy könyvtárban, ahova magyarok is
járnak, miért tartanak két szlovákul beszélő könyvtárosnőt, és magyart
egyet sem? Gyorsan átfutom a magyar könyveket, irodalomtörténetből és
irodalomelméletből siralmas a helyzet: ugyanazok a 80-as évekbeli
könyvek vannak, mint régebben. Pár 90-es. Vadiúj nincs egyáltalán.
Nincs rá keret, vagy mások a preferenciák? Nem tudom. Szerencsére most
nem ilyent keresek. De a szépirodalom se nagyon bővült az elmúlt két
évben, kortárs szinte semmi nincs. A versek terén a legrosszabb a
helyzet, hazai magyar kiadó verseskötete az elmúlt 4-5 évből nincs vagy
alig van. Csupa Madách-keménytáblás verseskötet a rendszerváltás előtti
időből. Mondjuk Csehy Zoltán nincs a polcon, de lehet, hogy
kikölcsönözték, na.
Megtalálom, amit akarok, egy másik könyv
azonban csak fent, a helyben olvasható részlegen érhető el. Ott magyar
a néni, de elémnyom egy ugyanolyan cédulát, amilyet már lent
kitöltöttem. Már töltöttem ki ilyent – mondok. De nálunk még nem! –
mondja ő. Hát, ez kétségkívül így van. És ha mondjuk egy mesekönyvre
lenne szükségem, akkor a gyermekkönyvtárban is ki kellene tölteni? Ja,
könyvtárak informatizációja, mi? Az egyetemi tanulmányaimnak otthont
adó dél-magyarországi nagyvárosban már a 90-es évek második felében is
vonalkódos rendszer volt, és nemcsak az egyetemi könyvtárban, a
városiban – amit talán megyeinek neveztek – is.
Bár a könyveket megtaláltam, fent pedig kijegyzeteltem, amit akartam, mégis olyan „nemjó” érzéssel távoztam.
szükségem rá, tekintve, hogy a (nem írók számot, mert elriadnának az
olvasók) születésnapomra ajándékba kapott padló-plafon könyvszekrény
úgy telt be egyórás rakodás után, hogy még három félméteres kupac a
földön van, T.-nál is tárolok 2,5 métert, és a legutóbb HM-tól kapott
könyvek egyelőre a garázsban vannak hadifogságban – mondjuk így, hogy
elég sok könyvem van, egy ideje már megveszem, amire szükségem van, nem
osztozunk.
Ahogy megyek az alap- és középiskolás koromban
sokat látogatott könyvtárépület felé, hát látom, hogy az oldalán hosszú
í-vel, az elején pedig rövid i-vel írták a névadó nagy magyar
bibliográfus és irodalomtörténész – valamint komáromi várvédő, aki
szintén blogger volt, csak korszerűtlenebb formában, lúdtollal kezdte –
nevét. A picsába, hát 14 kötetet írt (és ez csak a Magyar írók élete és
munkái), egy sincs meg itt, hogy a cégtáblafestő kisiparosnak
megmutatták volna, hogy kell írni?! – dohogtam. Ahogy nyúlok az
ajtókilincs felé, hát látom, hogy a Výpožičný čas, az mindkét fiók
esetében fel van tüntetve, ellenben a Kölcsönzési idő egyik esetében
sincs. Hát minek is, elvégre szlovákul mindenki tud, nemde? Ugyancsak
államnyelven tudatják, hogy október 8-án a könyvtár műszaki okok miatt
zárva tart.
Lépjünk be! A jobb kéz felőli paravánon, ahol a
szociban a NOSZF-os plakátkiállítás szokott lenni, a könyvtárak
informatizációját hirdető EU-s projekt plakátja.
Az előtérből
nyíló vécéajtón szlovák felirat hirdeti, hogy a kulcs az olvasójegy
ellenében kérhető. (Ha idetévedne az a pár mo.-i diák, aki mutatóba jár
a Selyére [nem tudom, hogy tényleg van-e ilyen, egy egyetemista
ismerősömtől hallottam], akkor az hugyozzon be.) Miért volt szükség
erre az intézkedésre, bejártak az utcáról hugyozni az emberek?
Bevallom, nekem eszembe nem jutna. Lehet, hogy a kofák a kispiacról? Ha
valaki mondjuk egy szemináriumi dolgozattal vagy szakdolgozattal küzd,
és az egész napját ott tölti, reggel nyolctól este hatig, és a 10 óra
alatt többször kell vécére mennie, akkor az többször kérje a
klozetkulcsot, ami amúgy is egy kellemetlen szituáció. (Bár a
ljubljanai McDonaldsban is csak úgy lehet hugyozni, ha a számla kódját
beütöd a vécéajtón található billentyűzetbe.) Az üvegajtón felirat:
Oddelenie pre dospelých čitateľov. Ennyi. A kölcsönzési határidőre
figyelmeztető felirat már ki van írva magyarul is.
Belépek. Jó
napot kívánok! – mondok. Dobrý deň! Na helyben vagyunk. A néni amúgy
kedves, nincs vele semmi baj, de egy könyvtárban, ahova magyarok is
járnak, miért tartanak két szlovákul beszélő könyvtárosnőt, és magyart
egyet sem? Gyorsan átfutom a magyar könyveket, irodalomtörténetből és
irodalomelméletből siralmas a helyzet: ugyanazok a 80-as évekbeli
könyvek vannak, mint régebben. Pár 90-es. Vadiúj nincs egyáltalán.
Nincs rá keret, vagy mások a preferenciák? Nem tudom. Szerencsére most
nem ilyent keresek. De a szépirodalom se nagyon bővült az elmúlt két
évben, kortárs szinte semmi nincs. A versek terén a legrosszabb a
helyzet, hazai magyar kiadó verseskötete az elmúlt 4-5 évből nincs vagy
alig van. Csupa Madách-keménytáblás verseskötet a rendszerváltás előtti
időből. Mondjuk Csehy Zoltán nincs a polcon, de lehet, hogy
kikölcsönözték, na.
Megtalálom, amit akarok, egy másik könyv
azonban csak fent, a helyben olvasható részlegen érhető el. Ott magyar
a néni, de elémnyom egy ugyanolyan cédulát, amilyet már lent
kitöltöttem. Már töltöttem ki ilyent – mondok. De nálunk még nem! –
mondja ő. Hát, ez kétségkívül így van. És ha mondjuk egy mesekönyvre
lenne szükségem, akkor a gyermekkönyvtárban is ki kellene tölteni? Ja,
könyvtárak informatizációja, mi? Az egyetemi tanulmányaimnak otthont
adó dél-magyarországi nagyvárosban már a 90-es évek második felében is
vonalkódos rendszer volt, és nemcsak az egyetemi könyvtárban, a
városiban – amit talán megyeinek neveztek – is.
Bár a könyveket megtaláltam, fent pedig kijegyzeteltem, amit akartam, mégis olyan „nemjó” érzéssel távoztam.
