A hazai hírtelevízió képernyőjén láttam, hogy Ján Slota pártja a székház folyosóján várakoztatta az újságírókat. A köcsögök! – mondtam volna, de nem mondtam. Az egyik kereskedelmi televízió késő esti politikai vitaműsorát nézve undorral sóhajtottam fel, mikor Dušan Čaplovič miniszterelnök-helyettes feleségén keresztül próbált támadni Daniel Lipšic parlamenti képviselőt. Ekkora taplót! – mondtam volna, de nem mondtam. Nem tudtam.
Múlt vasárnap, mikor felébredtem, elsőként nem a redőny rései közt beszüremlő napsugárra lettem figyelmes, hanem az elmondhatatlan fájdalomra a torkomban. Pontosan a torkom helyén, ugyanis nyakamból az éjszaka folyamán valaki kivett minden szervet, és odatelepítette a Flóra virágkiállítás teljes kaktuszszekcióját. Amikor T. a konyhában megkérdezte, készítheti-e a reggelit, igent mondtam. Azaz csak mondtam volna, hang ugyanis nem jött ki a torkomon, egy decibel nem sok, annyi sem. A vasárnapi politikai vitaműsorokat így kommentár nélkül néztem végig, ahogy a Forma–1-es közvetítést is, igaz, ott egyébként is elég magas volt az alapzaj.
Hétfőn első utam a háziorvosomhoz vezetett. Na, mi a baj? – tette fel a rutinkérdést. És itt kezdődtek a gondok. A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musical egyik slágere jutott eszembe: Hogyan mondjam el neked, amit nem lehet… Most az egyszer az átlagosnál hosszabb ideig tartózkodtam bent, míg végre sikerült kézzel-lábbal, szájról olvasással megértetnem magamat. Hangszálgyulladás – hangzott a verdikt. Orvosom azt javasolta, legyek csendben – mást nem is tudtam volna tenni –, de a biztonság kedvéért felírt háromféle gyógyszert, közülük kettő különösen undorító ízű.
Ha már úgyis otthon vagyok, gondoltam, ellátogatok a közlekedésrendészetre, ugyanis az emberarcú rendőrség ügyfélszolgálata már vagy két hete rövid szöveges üzenet formájában értesített, hogy átvehetem az új, európai standardoknak megfelelő jogosítványomat, elbúcsúzva a régi rózsaszíntől. Ezzel egyébként is sok gondom volt a közúti ellenőrzések során, ugyanis tar főmre tekintve a rend éber őrei nem mindig voltak készek elhinni, hogy a középiskolás képemen látható hajasbaba azonos velem. Igen ám, de hogyan mondjuk el az ügyfélszolgálatosnak, hogy mit szeretnénk? Megelőző csapást mérve, felírtam egy irkalapra, hogy hangom az nincs, de az új jogosítványom szeretném. A helyiségbe belépve hangos Dobrý deň!-nyel köszöntött a mosolygós rendőrnő, melyre én néma, kurta bólintással feleltem, amit láthatóan zokon vett. A mosoly csak akkor tért vissza az arcára, mikor elétartottam az irkalapot. Kérem a személyi igazolványát! – mondta, s a kezével is igyekezett személyi igazolványt formálni, segítőkész módon. Süket nem vagyok, akartam volna mondani, csak hát… Azt már nem mondom el, hogyan vittem el olajcserére a kocsim, így is a szokottnál hosszabb terjedelemben untattam életem nem bizonyosan érdekfeszítő momentumaival az olvasót. Csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy aki nem köszön, az nem biztos, hogy büdösbunkó, lehet, hogy csak hangszálgyulladása van, de az is lehet, hogy egyáltalán nem tud beszélni. Viszonyuljunk hozzá tehát megértően, a kommunikatív kompetenciák leépülése ugyanis csak a külvilág számára tűnhet humorosnak, befelé nagyon frusztráló. A harmadik nap után az ember hozzávágná az első keze ügyébe kerülő tárgyat bármelyik közeli hozzátartozójához, aki megkérdezi, hogy mit mondtál?
De nemcsak a jelen írás szerzője, az egészségügy is beteg ebben az országban, viszont hosszabb ideje, és súlyosabban, mint e sorok írója, aki e lapszám megjelenésekor már pályázhatna Darth Vader magyar hangjára. A minisztérium, azon kívül, hogy visszanyesegette a Zajac-reform szárnyait, leginkább az egészségbiztosítókkal való csatározás, és a kórházak hálózatának leépítése terén jeleskedett. Úgy látszik mégsem eléggé. Folyosói pletykák szerint ugyanis a Smer útilaput köt Ivan Valentovič egészségügyi miniszter talpára. A tárca nem kommentálta a hírt, a Smer pedig támogatásáról biztosította a minisztert. A hírt azonban senki nem akarta cáfolni. Mert attól még, hogy a miniszter bírja a legerősebb kormánypárt bizalmát, saját kérésére felmenthetik. És az olyan elegáns. A drágán takaríttató védelmi miniszter, és az ingatlanüzér földművelésügyi miniszter után ez lenne a harmadik csere Robert Fico kormányában. A jól értesültek a csere idejét is tudják, június 10-éig kellene kihúzni Valentovičnak.
De nemcsak az egészségügyi, hanem az igazságügyi miniszter széke is inog. A szakadár kereszténydemokrata képviselők szeretnék eltávolítani posztjáról, ugyanis e legmarkánsabb arcszőrzetű kormánytag véleményük szerint a pártállam módszereit hozza vissza az igazságszolgáltatásba. Az egykori kereszténydemokraták leginkább azt fájlalják, hogy Harabin belekötött az alapító atyába, Ján Čarnogurskýba is, mert az lerángatott egy ablakost az ablakpárkányról. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az ablakos egy uzsorások által házából-vagyonából kiforgatott család ablakát szerette volna leszerelni, akik történetesen az ismert ügyvéd védencei voltak. Tény, hogy a feleségét és fiát szolgálati kocsin furikáztató tárcavezető egynémely megnyilvánulása furcsa volt, nem szabad elvitatni tőle, hogy az igazságügyi reformot karakánul levezénylő Daniel Lipšic mellett a rendszerváltás óta eltelt két évtized egyik legjelentősebb igazságügyminiszteri tettét hajtotta végre, amikor előkészítette a kamatplafonnal kapcsolatos törvényt. Igaz, hogy aztán a parlament nem az ő, hanem az őt jelölő párt javaslata nyomán fogadta el a törvényt, melynek az a feladata, hogy megakadályozza, hogy egy rosszul megválasztott kölcsönszerződésre valakinek mindene rámenjen. Ilyen szerződéseket általában a gyenge érdekérvényesítő képességgel rendelkező, szociálisan hátrányos helyzetben levő rétegek szoktak aláírni.
Sőt, külügyminiszternek se jó lenni ebben a kormányban. Az egyik napilap arról faggatta Ján Kubiš külügyminisztert, igaz-e, hogy politikusok nyomást gyakoroltak rá bizonyos minisztériumi hivatalnokok kinevezése során, és igaz-e, hogy a miniszterelnök beszólt neki. A külügyminiszter viszont most diplomataként viselkedett, így válaszaiból nem tudtunk meg semmit, legfeljebb, hogy ebben a kormányban nem valami jó miniszternek lenni.
Ha hétvégén nem a várhosszúréti pásztortalálkozó felé fordították az ostorukat – ha nem, már ne induljanak neki, mert nagyon messze van –, akkor szombat este feltétlenül nézzenek be a Jókai Színházba, ugyanis az Anyám azt mondta, hogy ne! című darabot ebben az évadban ezen kívül már csak egyszer láthatják Komáromban. De a hétvége eseménye kétségkívül a jubileumi XXX. Turf Gála a pozsonyi lovin. Érdemes lesz kinézni, mert nagyon erős lesz a mezőny. Csak aztán nehogy rekedtre kiabálják magukat!
Múlt vasárnap, mikor felébredtem, elsőként nem a redőny rései közt beszüremlő napsugárra lettem figyelmes, hanem az elmondhatatlan fájdalomra a torkomban. Pontosan a torkom helyén, ugyanis nyakamból az éjszaka folyamán valaki kivett minden szervet, és odatelepítette a Flóra virágkiállítás teljes kaktuszszekcióját. Amikor T. a konyhában megkérdezte, készítheti-e a reggelit, igent mondtam. Azaz csak mondtam volna, hang ugyanis nem jött ki a torkomon, egy decibel nem sok, annyi sem. A vasárnapi politikai vitaműsorokat így kommentár nélkül néztem végig, ahogy a Forma–1-es közvetítést is, igaz, ott egyébként is elég magas volt az alapzaj.
Hétfőn első utam a háziorvosomhoz vezetett. Na, mi a baj? – tette fel a rutinkérdést. És itt kezdődtek a gondok. A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musical egyik slágere jutott eszembe: Hogyan mondjam el neked, amit nem lehet… Most az egyszer az átlagosnál hosszabb ideig tartózkodtam bent, míg végre sikerült kézzel-lábbal, szájról olvasással megértetnem magamat. Hangszálgyulladás – hangzott a verdikt. Orvosom azt javasolta, legyek csendben – mást nem is tudtam volna tenni –, de a biztonság kedvéért felírt háromféle gyógyszert, közülük kettő különösen undorító ízű.
Ha már úgyis otthon vagyok, gondoltam, ellátogatok a közlekedésrendészetre, ugyanis az emberarcú rendőrség ügyfélszolgálata már vagy két hete rövid szöveges üzenet formájában értesített, hogy átvehetem az új, európai standardoknak megfelelő jogosítványomat, elbúcsúzva a régi rózsaszíntől. Ezzel egyébként is sok gondom volt a közúti ellenőrzések során, ugyanis tar főmre tekintve a rend éber őrei nem mindig voltak készek elhinni, hogy a középiskolás képemen látható hajasbaba azonos velem. Igen ám, de hogyan mondjuk el az ügyfélszolgálatosnak, hogy mit szeretnénk? Megelőző csapást mérve, felírtam egy irkalapra, hogy hangom az nincs, de az új jogosítványom szeretném. A helyiségbe belépve hangos Dobrý deň!-nyel köszöntött a mosolygós rendőrnő, melyre én néma, kurta bólintással feleltem, amit láthatóan zokon vett. A mosoly csak akkor tért vissza az arcára, mikor elétartottam az irkalapot. Kérem a személyi igazolványát! – mondta, s a kezével is igyekezett személyi igazolványt formálni, segítőkész módon. Süket nem vagyok, akartam volna mondani, csak hát… Azt már nem mondom el, hogyan vittem el olajcserére a kocsim, így is a szokottnál hosszabb terjedelemben untattam életem nem bizonyosan érdekfeszítő momentumaival az olvasót. Csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy aki nem köszön, az nem biztos, hogy büdösbunkó, lehet, hogy csak hangszálgyulladása van, de az is lehet, hogy egyáltalán nem tud beszélni. Viszonyuljunk hozzá tehát megértően, a kommunikatív kompetenciák leépülése ugyanis csak a külvilág számára tűnhet humorosnak, befelé nagyon frusztráló. A harmadik nap után az ember hozzávágná az első keze ügyébe kerülő tárgyat bármelyik közeli hozzátartozójához, aki megkérdezi, hogy mit mondtál?
De nemcsak a jelen írás szerzője, az egészségügy is beteg ebben az országban, viszont hosszabb ideje, és súlyosabban, mint e sorok írója, aki e lapszám megjelenésekor már pályázhatna Darth Vader magyar hangjára. A minisztérium, azon kívül, hogy visszanyesegette a Zajac-reform szárnyait, leginkább az egészségbiztosítókkal való csatározás, és a kórházak hálózatának leépítése terén jeleskedett. Úgy látszik mégsem eléggé. Folyosói pletykák szerint ugyanis a Smer útilaput köt Ivan Valentovič egészségügyi miniszter talpára. A tárca nem kommentálta a hírt, a Smer pedig támogatásáról biztosította a minisztert. A hírt azonban senki nem akarta cáfolni. Mert attól még, hogy a miniszter bírja a legerősebb kormánypárt bizalmát, saját kérésére felmenthetik. És az olyan elegáns. A drágán takaríttató védelmi miniszter, és az ingatlanüzér földművelésügyi miniszter után ez lenne a harmadik csere Robert Fico kormányában. A jól értesültek a csere idejét is tudják, június 10-éig kellene kihúzni Valentovičnak.
De nemcsak az egészségügyi, hanem az igazságügyi miniszter széke is inog. A szakadár kereszténydemokrata képviselők szeretnék eltávolítani posztjáról, ugyanis e legmarkánsabb arcszőrzetű kormánytag véleményük szerint a pártállam módszereit hozza vissza az igazságszolgáltatásba. Az egykori kereszténydemokraták leginkább azt fájlalják, hogy Harabin belekötött az alapító atyába, Ján Čarnogurskýba is, mert az lerángatott egy ablakost az ablakpárkányról. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az ablakos egy uzsorások által házából-vagyonából kiforgatott család ablakát szerette volna leszerelni, akik történetesen az ismert ügyvéd védencei voltak. Tény, hogy a feleségét és fiát szolgálati kocsin furikáztató tárcavezető egynémely megnyilvánulása furcsa volt, nem szabad elvitatni tőle, hogy az igazságügyi reformot karakánul levezénylő Daniel Lipšic mellett a rendszerváltás óta eltelt két évtized egyik legjelentősebb igazságügyminiszteri tettét hajtotta végre, amikor előkészítette a kamatplafonnal kapcsolatos törvényt. Igaz, hogy aztán a parlament nem az ő, hanem az őt jelölő párt javaslata nyomán fogadta el a törvényt, melynek az a feladata, hogy megakadályozza, hogy egy rosszul megválasztott kölcsönszerződésre valakinek mindene rámenjen. Ilyen szerződéseket általában a gyenge érdekérvényesítő képességgel rendelkező, szociálisan hátrányos helyzetben levő rétegek szoktak aláírni.
Sőt, külügyminiszternek se jó lenni ebben a kormányban. Az egyik napilap arról faggatta Ján Kubiš külügyminisztert, igaz-e, hogy politikusok nyomást gyakoroltak rá bizonyos minisztériumi hivatalnokok kinevezése során, és igaz-e, hogy a miniszterelnök beszólt neki. A külügyminiszter viszont most diplomataként viselkedett, így válaszaiból nem tudtunk meg semmit, legfeljebb, hogy ebben a kormányban nem valami jó miniszternek lenni.
Ha hétvégén nem a várhosszúréti pásztortalálkozó felé fordították az ostorukat – ha nem, már ne induljanak neki, mert nagyon messze van –, akkor szombat este feltétlenül nézzenek be a Jókai Színházba, ugyanis az Anyám azt mondta, hogy ne! című darabot ebben az évadban ezen kívül már csak egyszer láthatják Komáromban. De a hétvége eseménye kétségkívül a jubileumi XXX. Turf Gála a pozsonyi lovin. Érdemes lesz kinézni, mert nagyon erős lesz a mezőny. Csak aztán nehogy rekedtre kiabálják magukat!
