Kiskertben jártam, Tomanovát láttam – kezdhetné locsolóversét 2008 húsvétján az az ismeretlen fényképész, aki miatt Robert Fico minden percben népért aggódó kabinetje rendkívüli ülést tartott, éppen a Tomanová visszahívásáról tárgyaló rendkívüli parlamenti üléssel egy napon. Rendkívüli nap volt.
Talán csak a miniszterelnök paranoidba hajló szemléletének prizmáján keresztül érthetnénk meg a kormánygépezet egyre torzabb működési elvét. Ugyebár a demokrácia egyik vívmánya a hatalmi ágak szétválasztása. A legerősebb pártok képviselőiből – melyek ugyan az én mandátumomat nem bírják, de hát ilyen ez a demokrácia – verbuválódott kormánynak, mint a végrehajtó hatalom csúcsszervének az ország – tehát a választópolgárok összességének – javát szolgáló döntéseken kellene éjt nappallá téve munkálkodnia. Ehelyett a jelenlegi kormány egyedüli célja, hogy a kabinet nyilvánvalóan exhibicionista vezetője kiélhesse magamutogató hajlamát, és a maga módján kiteljesedhessen a sok koplalás után végre – akár az Európa szerte szalonképtelennek tartott partnerekkel kötött szövetség árán – megszerzett hatalomban.
Miniszternek lenni Robert Fico kormányában kábé olyan, mint ha gúzsba kötve kellene legényest táncolni. A tárcavezetők szinte dísznek vannak, kézi vezérlésre működnek, vezérük meghosszabbított kezeként, távmozgatott szájaként.
Robert Kaliňák belügyi tárcájába simán bepofátlankodott a kormányfő, mikor sajtót tájékoztatni támadt kedve. Nyomozónak képzelve magát úgy érezte, ő a legilletékesebb arra, hogy országot-világot tájékoztassa róla, Malina Hedvig hazudik. Még jó, hogy mundért nem öltött, tudjuk, hogy előszeretettel feszít bányászoverallban is.
A szerencsétlen Valentovič miniszternek nyilvánvaló módon semmiféle víziója nincs a sokat szidott, de egyértelműen szükségszerű zajaci reformok után is ezer sebből vérző egészségügyi rendszer gondjainak megoldására. De ha volna is bárminemű, azt legfeljebb összesodorva, kúpként applikálhatná önnön magának, a csetlő-botló tárcavezető ugyanis csak azt teheti, amire főnöke utasítja. Akkor is, ha nem tudja, hogyan. Akkor is, ha nem törvényesen. Akkor is, ha nem lehet.
Ľubomír Vážný közlekedési minisztert is úgy csicskáztatja Fico, miként az öreg bakák a kopaszokat. Vážný feladatul kapta, hogy 2010-ig építsen 100 kilométer sztrádát. A közös sajtótájékoztatón a miniszterelnök vitte a prímet, a szerencsétlen Vážný csak hebegett-habogott valamit a PPP-ről, meg arról, hogy a realitással leginkább a miniszterelnök hagymázas álmaiban bíró elképzelés igenis megvalósítható. Aztán kiderült, hogy mégsem. Gondolom, a balhét majd Vážnýnak kell elvinni.
Vagy itt van Viera Tomanová esete, akinek kertje és kutyája miatt összeült e rendkívüli kormány. Tomanovának már rég le kellett volna mondania, mert ballépéseinek száma végtelen, szinte a jelen írás számára biztosított teljes terjedelmet kitöltené, ha megkísérelnénk azok felsorolását. Oké, legyünk nagyvonalúak, és mondjuk, hogy elküldeni a miniszteri szolgálati gépjárművet hegyen-völgyön át Portugáliába sima butaság volt, nem fennhéjázás, de hát egy buta se legyen miniszter, nem? Aztán ez a Privilégium-ügy – ugye nem kell ideírni, miről van szó, akik olvassák a véleményoldalt, valószínűleg tudják –, az egyre cifrább fejleményeivel, s végül a kvázi családtagnak a Szociális Biztosító igazgatói székébe való „pozicionálása”, aki aztán leállította a végrehajtást a Privilégiumnál. Már ez is elegendő volna ahhoz, hogy egy standard demokráciában fel kelljen állnia a bársonyszékéből, de nem a fentebb felsoroltak a tárcavezető asszony legsúlyosabb hibái. Nem. Tomanová legfőbb hibája az, hogy alkalmatlansága folytán neki sincs semmilyen víziója a szociális ellátórendszer működtetésével kapcsolatban (de ez ebben a kormányban nem kizáró ok, ott van az oktatási tárcát vezető kollégája, aki szintén nem csinál semmit, de egyelőre legalább nem kártékony), így háttérbe húzódik, átengedve a terepet a járulék- és szociális juttatási rendszert csak marxista formában elképzelni tudó Ficónak. Erélytelenségének következménye a nyugdíjrendszer körüli, folyamatosnak mondható miniszterelnöki ámokfutás. Fico – Tomanová vizein kalózkodva – folyamatosan riogatja a nyugdíjáért eddig nem aggódó lakosságot. Mert ugyan kit ne foglalkoztatna, hogy egy átdolgozott élet után fog-e nyugdíjat kapni, és ha igen, mennyit. Ezeket a húrokat pengetni – ráadásul úgy, hogy tudja: botorságokat beszél – nem szép dolog. Tomanová legfőbb hibája, hogy mindezt szó nélkül hagyja. Pedig nagymamaimidzséhez még illene is, ha valamelyik pöttyös otthonkájában, szemüvege felett szigorúan átnézve, mutatóujját felemelve megdorgálná Ficót: Ugyan, Robertko, ne beszélj butaságokat, a nyugdíjrendszer nem úgy működik, ahogy azt a te a marxista szemüvegeden át látod. De nem teszi. Fico mindezt úgy hálálja meg, hogy a gonosz fotóriporter által elkábított miniszteri kutya miatt rendkívüli kormányülést hív össze. Azaz: a kormány nem a „nép”, hanem önnön problémáival foglakozik. Mert – őszintén –, ki nem szarja le Tomanová kutyáját? Jobb lesz a leszakadó régióknak, megépül egy kilométerszelvény a sztárádból, élvezhetőbb lesz a tananyag az iskolákban, jobban fogják támogatni a kisebbségi kultúrákat, több pénz lesz a kórházakra, ha a kormány rendkívüli kormányülést tart arról, hogy valaki illetéktelenül behatolt a miniszter asszony kertjébe? És ha igen, akkor például mit tud tenni a kulturális vagy a környezetvédelmi, netán a külügyminiszter ennek kapcsán? Valószínűleg semmit. Az egészet egy sima rendőrségi feljelentéssel is el lehetett volna intézni, az az adófizetőknek nem került volna semmibe, és az eredmény is ugyanaz lett volna, mint most: a rendőrség kivizsgálta volna az ügyet. De kellett egy alkalom, hogy újra ostorozni lehessen a sajtót, amit a miniszterelnök kéjes örömmel meg is tett. Pedig jobban tenné, ha valós problémákkal foglalkozna, mert azokból is van elég.
