Tesco etűdök
A kosárszedő
A kosárszedő alacsony, hajlott hátú, feje tetején kopaszodó ember. Morcos. Örökké morcos. Szerintem így született. A kosárbegyűjtő tele van gyűlölettel. Elmondhatatlanul utálja a sok vásárlóköcsögöt, akik mindig a pénztár elé teszik le a kosarukat, holott a kosárgyűjtő a kassza mögött van. Szóval, miután az ember a kosarából mindent kirakott a szalagra, még tartogassa a kezében, a fizetés és a táskába pakolás közben is, mert a vezetésben az áruház fennállásának 10 éve alatt senkinek nem jutott eszébe, hogy a kosarakat le lehetne rakni a pénztárak előtt is, és akkor a kosárbegyűjtő nem lenne morcos. A kosárszedő ezért fogai közt a gyűlölet szavait szűrve járkál a pénztárak előtt, tekintetétől az enyhébb bűncselekmény miatt elítéltek is összerezzennének. Hatalmas csattanással b@... egymásba a kosarakat, a zajtól megijednek a kisgyerekek. A kosárszedő egy globális Sziszüphosz. Mire az utolsó kasszához ér, az első előtt már megint ott tornyosodnak a kosarak, mert ezek a gyökér vásárlók már megint oda rakták.
A kosárszedőt Jozefnek hívják.
Viera és az aranykoronám
A minap, egy fárasztó nap után, este mentem bevásárolni. Beálltam az egyik, közepesen hosszú sor végére. A pénztárosok főnöke pár perc múlva odajött hozzám, és azt mondta: „Uram, ön az utolsó vásárló ebben a sorban, mást ne engedjen maga mögé.” Bevallom, annyira meglepődtem, hogy mire a „Mi van?” kérdést feltehettem volna, a néni már eltűnt. Egy jól szituált idős úr – kalap, selyemsál, ápolt bőrkabát, szarvasbőr kesztyű – megörült, hogy végre talált egy rövid sort. „Uram, ebben a sorban én vagyok az utolsó – mondtam neki. – Akkor én vagyok az utolsó utáni – felelte.” Lám, még humora is van.
Aztán elmagyaráztam neki, hogy mi van. És így tettem még két emberrel. Majd beállt mögém egy kötött sapkás nagymama, tökig telerakott kocsival. Neki is elmondtam, hogy mi van, noha már nagyon untam. A néni válaszul kedvesen mosolygott. Elmondtam neki máshogy. A válasz: teljes protézist megvillantó mosoly. A mami mindkét fülén hallókészülék volt… A pénztárosnő kikiáltott neki: „Ne álljon ide!” Majd, mikor erre nem reagált, még egyszer, imigyen: „Nem hallja! Mondtam, hogy ne álljon ide!” Pedig tényleg nem hallotta. Erre a pénztárosnő – Viera, szőke, fonnyadó, ötven felé tartó, láthatóan kielégítetlen, klimaxos háziasszony – kipattant a pénztárból, és úgy lehordta szerencsétlen nyugdíjast, hogy zengett bele az áruház, mindenki őket nézte. Majd – legnagyobb meglepetésemre – hozzám fordult: „Nem megmondtam magának, hogy ne engedjen ide senkit? Miért nem mondta neki?” „Má’ bocs, azt hittem, én a vásárló vagyok itten, nem kapok fizetést a Tescótól” – feleltem. Mire ő: „Leesett volna az aranykorona a fejéről, ha szól neki?” Persze, havi 13 ezer bruttóért nem az Orsolya-apácák növendékei fognak pénztároskodni. De akkor is.
A polcfeltöltők szájáról
Lehet, hogy a polcfeltöltők még a pénztárosoknál és a takarítónőknél is kevesebbek keresnek, nem tudom, de a blogban sokat kárhoztatott Kő téri Tesco áruháznak ők csinálják a legnagyobb negatív reklámot.
Ma reggel például arról beszélgettek, mekkora fasz a főnökük. A társalgásban – miközben a joghurtokat rakták ki a reggeli csúcsban – a fasszom, bazmeg, kurvaannya kifejezések alkották a kötőszavakat. /E sorok írója nem prűd, de a fenti kifejezéseket a legritkább esetben alkalmazza a munkahelyén./ Mivel a hűtőpult két végén álltak, mindezt olyan hangerővel tették, hogy mindenki fültanúja volt, lehet, hogy a főnök is. Persze, én nem vagyok szakszervezeti tag, mert nálunk nincs ilyen, lehet, hogy ez a bérharcnak egy új eszköze, nem tudom, de a vállalati kultúráról bizony sokat elárul.
Egy főnökről lehet azt gondolni, hogy fasz, sőt, a legtöbb, alkalmazotti jogviszonyban dolgozó ismerősöm ezt így is gondolja. Ez mindenkinek szíve joga. Ezt az épület előtt dohányozva el lehet mondani a kollégáknak, akik nagy valószínűség szerint meg fognak erősíteni ebbéli vélekedésünkben. De soha nem az ügyfelek előtt, mert azzal a cégnek, s így önmagunknak ártunk. Ha valaki önállóan képtelen talpon maradni, s a számtalan előny miatt az alkalmazotti jogviszonyt választja, akkor az fogja be a száját, és legyen lojális ahhoz, aki a fizun felül színházjegyet, fittnesz- és szaunabérletet, ilyesmiket biztosít neki és családjának. Vagy menjen egy másik munkáltatóhoz. Pozsonyban alacsony a munkanélküliség. Persze, a polcfeltöltők munkaerőpiaci szegmensében más a helyzet, mint mondjuk a helikopterrotor-tervező szakmérnököknél, de hát ők választották.
A kosaras pénztár
A dél-magyarországi nagyvárosban, ahol egyetemi éveimet töltöttem, a helyi Tescóban voltak külön pénztárak, a csak kosárral, pár cuccot vásárlók részére. Így ha csak egy üveg pálinkát akartál venni az esti bulihoz, akkor nem kellett öt, nagybevásárlást végző család és kilenc romániai bevásárlóturista mögé beállnod.
Kilenc év után Pozsonyban is rájöttek, hogy ez egy jó ötlet, és csináltak pár kasszát a kosarasoknak. Korlátok között lehet eljutni hozzájuk, nehogy valaki be tudjon fordulni bevásárlókocsival. Ennek ellenére valahányszor ott vagyok – szerencsére egyre kevesebbszer –, mindig akad valami balfék, aki beáll oda bevásárlókocsival. Pedig elég nagy betűkkel ki van írva, hogy „Csak kosárral vásárlók részére.” Ha a pénztárosnők észreveszik, hogy valaki már megint bepróbálkozott bevásárlókocsival, minősíthetetlen hangnemben rákiabálnak, hogy álljon ki a sorból.
És ha mondjuk az elmebeteg delikvensnek már sikerült eljutni az útszakasz feléig, akkor mögüle – mivel keskeny a korlát – mindenkinek ki kell menni, és aztán újra besorakozni. A nyugdíjasok ilyenkor előzködni szoktak.
Epilógus helyett
Érdekes, de csak a szlovákiai Tesco áruházakkal vannak negatív tapasztalataim. Nyitrán és Kassán is találkoztam már bunkó Tesco-dolgozókkal, a nemrég megnyílt érsekújváriról egyelőre csak jót mondhatok, ahogy a határ menti városokban – Győrben, Komáromban, Esztergomban – levőkről is. Lehet, hogy más a motivációs rendszer, vagy én nem tudom, de hogy a Kő térit a földdel kellene egyenlővé tenni, az egyszer biztos.
