Friss topikok

  • Janos Mohacsi: legfrissebb.info/18-rengeteg-holttest-kerult-elo-egy-magyar- maffiabirtokrol/ 20 évig tartó banda... (2016.06.21. 12:36) Mikuláš Černák és a magyar maffia
  • Zed4preZ: @abcd1234: az anyagi egzisztencia relatív fogalom, akik Magyarországon ún. mélyszegénységben élnek... (2015.08.20. 16:50) 1718. Következmények és mulasztások
  • lékek és ellensúlyok: @midnight coder: ""A baloldalon jelenleg egyeduralkodó Smer választói jórészt nemzeti érzelműek ... (2015.08.15. 16:23) 1716. Vannak itt balliberálisok?
  • Dr. Smit Pal....: Visszafoglalni az utolso negyzetcentimeterig, es halomra loni az osszes mocskos romant. (2015.06.30. 21:49) 1703. Mit kezdjünk Trianonnal?
  • midnight coder: Egy országban a szabadság kb. arányban van a fegyvertartás szabadságábal. Lásd USA vs Észak-Korea.... (2015.06.02. 06:38) 1698. Egy lefegyverző javaslat
lashee ,2007.02.02. 18:32

Super Size Me

2004-ben már halálra zabálni se tudjuk magunkat tisztességesen, jutott eszembe annak idején, mikor hozzánk is elért Morgan Spurlock „hamburgerfilmje”, a Super Size Me. Vagy elképzelhetőnek tartja bárki is, hogy a Dél-Kaliforniai Egyetem filmes tanszékére ötször sikertelenül felvételizni próbáló fiatal amerikai rendező opusa előtt harmincegy évvel készült, szintúgy botrányos Marco Ferreri-film, A nagy zabálás (1973) négy főhőse vidéki, végső visszavonulásuk előtt még utoljára három orvos és egy táplálkozástudományi szakértő segítségét kérik a projekthez? Ugye nem?! Mert A nagy zabálásban nem volt meghatározott időre szóló projekt, nem voltak kontrollvizsgálatok, csak öblös fingások, a válogatott finomságokkal betelni képtelen, a szó szinte összes lehetséges értelmében kielégíthetetlen, örökké éhes férfiak, akik ételbe fulladásuk során nélkülözték a Kis János-i „Ötvenet!” (ön)gyilkos, dacos indulatát, s szenvelegve szenderültek a másvilágra, lelküket egy végtelen szellentéssel lehelve ki, vagy éppen a kéj görcsében rándulva végleg össze. Műanyag tálca eldobható papírpohárral versus míves étkészlet „egy régi udvarházban”. A szexről – pontosabban annak hiányáról – csak beszélő, filigrán barátnő, aki ráadásul vegetáriánus szakács, szemben a mindenkit súlyos combjai közé gyűrő, majd a halál angyalaként a túlvilágra kísérő, buja, sonkaszerű tanítónővel. Az igazi zabálás helyett napjainkban már csak a zabálás szimulakrumára futja.

 

 

Spurlock hivatalos oldala (www.morganspurlock.com) szerint a rendező éppen a hálaadás napi vacsorájához készülődött, mikor a hírekből értesült két túlsúlyos (amerikai) lány esetéről, akik beperelték a McDonald’s-ot, mert úgy vélték, a gyorsétteremlánc termékei okolhatók elhízásukért. A szerkesztők megszólaltatták a „Meki” illetékesét is, aki természetesen tagadta, hogy termékeiknek köze lenne a lányok elhízásához, azt állítva, hogy az általuk forgalmazott ételek egészségesek. Spurlock fejében ekkor született meg a film gondolata. Felhívta forgatókönyvíró ismerősét, Scott Ambrozyt, és elmondta neki az egészet. „Ez valóban nagyszerű rossz ötlet” – mondta Ambrozy, és hat héttel később Morgan már tömte is magába a „hambit”. Így szól a szerzői genezis, mely persze nem kell, hogy érdekeljen bennünket.

 

 

Talán a kevesebb több lett volna, gondolhatjuk a másfél óránál pár perccel hosszabb szomorú táplálkozásfolyam végén. A rendező-főszereplő harminc napját sűríti a filmbe, melyek során nem sportolt, annyit mozgott, mint az átlag amerikaiak, s közben reggelijét, ebédjét, vacsoráját a piros-sárga étteremhálózatban költötte el. Mást nem fogyasztott, csak ami a gyorsétterem-hálózat étlapján szerepelt. Ha felkínálták neki, akkor mindenből a nagyobb méretet választotta. Természetesen, ahogy horgászversenyt is unalmas nézni, az sem lett volna kasszasiker, ha kilencvenegynéhány percen át azt láthatnánk a mozivásznon, amint valaki hamburgert, sajtburgert, BigMacet, McFish menüt, Chicken Rollt, sültkrumplihegyeket (és hadd ne soroljuk fel a teljes étlapot) tüntet el az arca mögé, leöntve egy óriási kólával, ezért az étkezések szüneteiben a rendező sovány és túlsúlyos amerikaiakkal beszélget táplálkozási szokásaikról; egészséges és „műanyag” ételeket osztó iskolai étkezdékbe látogat; szakértőket szólaltat meg. A másik oldalt a legnagyobb élelmiszeripari lobbiszervezet egyik vezetője képviseli, a McDonald’s-tól ugyanis senki nem akart nyilatkozni neki.

 

 

Az első ránézésre nem különösebben veszélyesnek gondolt teszt elején Spurlock a korának megfelelő egészséges férfi egészségi mutatóit produkálja. Majd az történik vele, ami bárkivel történne, ha a napi szükséges energiabevitel többszörösét venné magához – e sorok írója szerint valószínűleg akkor is, ha ezt bioélelmiszerből tenné –: csúnyán elhízik, ennek minden negatív következményével (magas koleszterinszint és vérnyomás, májkárosodás, depresszió, szexuális nehézségek), s a kísérlet után hosszú, diétázással töltött hónapokba telik, míg visszanyeri normális testtömegét.

 

 

Morgan Spurlock filmje az ismeretterjesztő és a dokumentumfilm határmezsgyéjén mozog, s nehezen tagadhatná le a tabudöntögető Michael Moore (nemcsak) amerikai filmesekre gyakorolt felszabadító hatását. Képi megoldásai leginkább a vállaltan home video-szerű Shop Stop-hoz vagy a Blair Witch project megoldásaihoz hasonlók, magyarán: nem nagy szám. Dokumentumértéke helyenként vitatható, a legnehezebben hihető állítása, hogy Spurlock mája az egy hónapos McDonald’s-diéta után egy idült alkoholistáéhoz kezdett hasonlítani. Kilóg a propagandista lóláb abban a jelentben is, melyben a gyerekek Jézus képét nem ismerik fel, ellenben a gyorsétterem emblematikus bohócfiguráját igen. A kérdésre válaszoló kis alanyokat és a mutogatott képeket ugyanis nem látjuk egyidejűleg. Európai ember számára megmosolyogtató az a vehemencia is, mellyel a film a változatos étrend és a testmozgás mellett érvel.

 

 

Morgan Spurlock alkotása valóban igyekszik az objektivitás látszatát kelteni, több szempontból reflektálva az amerikai lakosság elhízásának már-már népbetegségszerű rémére, s a gyorsétterem-kultúra ebben játszott (társ?)tettesi szerepére. Ám minden szakértőn, érven és ellenérven túltesz az, ahogy unottan rágja a világszerte szabványméretű, zsemlének talán már nem is nevezhető – mivel eleve két részben gyártott – tésztaféleségbe (?) rakott, ki tudja, miből préselt húspogácsát; vagy ahogy a táplálkozási kísérlet sokadik napján az egyik McDrive-ban vásárolt menü elfogyasztása után hörögve kihány autója ablakából. A Super Size Me rámutat, az egyoldalú táplálkozás akár rövid távon is halálos veszedelmet jelent. Mindezt projektszerűen teszi, tudjuk: a csoda harminc napig tart. A közepe táján szinte együtt érzünk a főszereplővel, hogy még másfél hétig kell gyötörnie önmagát, csak hogy rámutasson egy profitorientált, multinacionális cég ördögi praktikáira, a vége felé pedig, mikor Spurlock tesztjei egyre romló értékeket produkálnak, s orvosa azt tanácsolja neki, hagyjon fel a kísérlettel, mert akár bele is halhat, már-már aggódunk érte. Pedig nem kellene. Tudjuk, hogy ez csak egy projekt. Harminc napon át „mekmenüket” enni éppoly veszélyes lehet, mint elfogyasztani a Szent Péter-bazilika kupoláját formázó pástétomtortát. Ám miközben A nagy zabálás egyik szereplője, Ugo, ebbe bele is hal, ahogy azt a néző joggal elvár(hat)ja, Morgan Spurlock még idejében kiszáll. Nem a „győzedelmes szellemi Apokalipszis után beálló helyzet” után vagyunk, ahogy Kornis Mihály írta Ferreri filmjéről szóló esszéjében, mikor a humánum már „a csőd után van, Isten és Sátán csatája már bizonyosan eldőlt, méghozzá a Gonosz javára.” Csak éppen beugrottunk a McDonald’s-ba.

szólj hozzá

A bejegyzés trackback címe:

https://lashee.blog.hu/api/trackback/id/tr721285029

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása