Tóth László Lapszél című tanulmánykötetét olvasom a napokban. Döbbenetes, mennyi mindent tud ez a fazon. Igaz, ez már a színház- és művelődéstörténeti szövegfolyamait olvasva is nyilvánvaló volt. Nagy irodalomtörténész és szerkesztő, a szónak abban az értelmében, amit már csak néhány nagyon öreg faszi ismer (Egy szerkesztő ismerősöm szerint Duba Gyula azért nem tud működni 1989 után, mert kihaltak, eltűntek mellőle a szerkesztők, akik "megcsinálták a könyveit" - a legutóbbi regényében nabokovi pozőrség bukkan fel, és nagyon nem áll jól neki; ma már csak helyesírási korrektúra folyik szerkesztés címén, néha az sem, azért olyanok a könyvek, amilyenek; ma már mindent ki lehet adni, éljen a szabadság, a minőség meg elhúzhat, ha lehet, egy jó nagy lófasszal a seggében.); a versei nekem valahogy nem jönnek be.
Szomorú, hogy középszerű költők, politikusok seggét nyaló "esszéisták" ma kiadói szerepkörben tetszeleghetnek e hazában, Tóth László meg valahogy a pálya szélére szorult.
Nem tudom, "ister" Tóth mikor kezdte el írni a halálról szóló könyvét, de már a Lapszél is nagyon erősen megelőlegezi ezt az írányvonalat. Majd egyszer írok róla. Bár e téren komoly restanciáim vannak. Baraknak is megígértem anno, hogy írok a gengeszterkönyvéről, és még nem jutottam hozzá. De pl. ma sikerült egy antikváriumban 24 koronáért megvennem a Titanic-verzió című verseskötetét. Ez is valami.
