Szomorú látni valami olyannak a hanyatlását, amiben hittél, amiért éjszakákat töltöttél ébren, egy vödör kávéval és a 42-vel kezdődő telefonszámú intézményből rendelt pizzával, legjobb tudásod szerint dolgozva.
Szomorú látni, hogy - a nem vitatott jó szándék ellenére - könyvhalmok állnak keresztben a polcokon; nagyobb rendetlenség van a szobákban, mint „a mi időnkben“; nincs meg a telefonfülke; a kertben tökig ér az összegerebélyzetlen avar, a komposztládák szét vannak baszva; az oktogonban áll a szemét és az avar bokáig, a kerti asztalokon tányérok és evőeszköz, ezért régen fejberúgás járt.
Elvész a pestiekkel való nehéz egyeztetések és felbecsülhetetlen mennyiségű aprómunka által nehezen kialakított „SZAK“ jelleg, s a tagok jó ha átlagosak, vagy annál is kevesebbek (amit Bret Easton Ellis emelt regénycímmé). Ennek ellenére nem sajnálom az akkor befektetett energiát. Mert akkor „momentán jó ötletnek tűnt“, ahogy a kaktuszba csupasz seggel beleugró westernhős mondta a klasszikussá vált filmben.
