Vélhetően sok honatya hosszú hétvégéről szőtt terveit írja felül az ellenzék František Tóth kulturális miniszter funkciójából való eltávolításáról szóló javaslata. Bugár Béla, a parlament elnöki jogkörökkel bíró alelnöke ugyanis, miután harmincöt ellenzéki képviselő kérte, péntekre hívta össze a törvényhozást. Tíz órakor kezdődő ülésük egyetlen pontja a kulturális tárcavezető menesztése. Nem kétséges, az ülés – kimenetelétől függetlenül – hiábavaló, ha lemondatnák Tóthot, azt sem oldana meg semmit. De legalább dolgoznak, a június 17-i előrehozott választásokig már úgyis csak két ülésre, meg egy rövid, ünnepélyes(?) záróülésre került volna sor...
Tóth nem nevezhető az immár csak romjaiban létező, de hosszú távon semmiképp nem elhanyagolható jelentőségű második Dzurinda-kormány legsikeresebb miniszterének. Június 15-i kinevezése után, de azt megelőzően is számos bírálat érte, többen kifogásolták szakértelmét, mondván, mégis csak egy gépészmérnökről van szó, aki aztán pályát módosítva gimnáziumigazgató, majd oktatási államtitkár lett. S miután az értelmiségiként korpa közé keveredett Rudolf Chmelnek sem sikerült orvosolni a reszort gondjait, s miután ellehetetlenítve önmagát, lemondott, szinte reménytelen volt, hogy Tóth a rendelkezésére álló, kicsivel több, mint egy év alatt meg tudja oldani tárcája égető problémáit, ezek közül is a legégetőbbet, a rendszereket túlélő Nemzeti Színház-problémát. A várakozásokat felülmúlva azonban Tóth nagy lendülettel látott neki a „rendcsinálásnak”, néhány személycserét is eszközölve a tárcánál. Akár a színházügyben a közhasznú társaságként működtetett gondnoki testületről szóló javaslata is elfogadható lett volna – önmagában már az is méltányolandó, hogy elődeitől eltérően hozzá mert nyúlni a kérdéshez –, ám a központi kulturális intézményekből ma legalább annyian húznak hasznot, mint a közszolgálati televízióból Richard Rybníček színre lépése előtt. Ám míg ez utóbbi meg tudta szüntetni a már-már likvidációs előnytelen szerződéseket, addig Tóth nem tudta kezelni a sikeres médiahisztériát keltő, ám nem kizárt, hogy elsősorban saját önös érdekeit szem előtt tartó művészi csoport törekvéseit. Miután a párt elfogyott mögüle, saját miniszterelnöke a választási évben harminc ezüstpénzért eladta őt, és megegyezett a kiabáló művészekkel, elvégre közeleg a voksolás, és egy ígéret nem kerül semmibe.
Ezen kívül, ha miniszteri ténykedésének egyéb pozitívumait kellene ecsetelni, legfeljebb a pályázati rendszerben bevezetett elektronikus regisztráció jutna eszünkbe. Az új rendszer kétségkívül átláthatóbb, de – ami bennünket, szlovákiai magyarokat illet – vajh’ mi az, ami nem uram-bátyámos, sógor-komás a hazai magyar kulturális életben, a támogatási rendszerről nem is beszélve, elektronikus regisztráció ide vagy oda.
František Tóth a megtépázott reformkormány gyengén muzsikáló, másodhegedűs minisztere. Valószínűleg posztján fog maradni, mert a még létező kormánykoalíciós voksok mellett a KDH-ra is számíthat. Ha mégis menesztenék, és a választásokig hátralevő két és fél hónapra új kulturális minisztert kellene kinevezni, az a pozíció abszolút röhejessé tételével volna egyenlő.
