Kiskunhalason született, Budapesten él. Hogy csöppent bele a Szelmenc-történetbe?
Vagy hogy cseppent belém a Szelmenc-történet… Valahogy mindig határövezetben és határhelyzetekben éltünk. Kiskunhalason születtem, Kiskunmajsán éltünk, apai őseim redemptus polgárok voltak. Nagyapám korán meghalt, a család pedig megindult az értelmiségivé válás útján. Apám testvére jogásznak tanult, apám pedig postamester lett a háború alatt. „Nagy történelmi érzékkel“ elment a visszacsatolt Vajdaságba, annak is a legszélére, Őrszállásra. Ez egy sváb falu volt. A háború után menekülni kellett, mert a partizánok módszeresen irtották a betelepülőket. Majsára tértünk vissza. Családunkat B-listázták, Nagybaracskán jelölték ki kényszerlakhelyünket. Innen Szegedre kerültünk. Szeged is a határövezetbe esett, 1956-ig nem fejlesztették, nem települt oda ipar sem, mert a Horthy-korszakban attól tartottak, hogy úgyis elfoglalják a szerbek. Még a hatvanas évek elején is úgy festett a város, mint egy régi magyar film díszlete. Amerre életem meghatározó részeiben laktunk, valamilyen módon mindig „velünk volt“ a határ is. Nagyon impresszív volt, mikor általános iskolásként, egy tanulmányi kirándulás keretében bejutottam a nagylaki kendergyárba. Mivel a románoknak is kellett kendergyár, Nagylaknál úgy húzták meg a határt, hogy az az üzem udvarán keresztül húzódott. Az udvar közepén volt a kenderáztató, rajta keresztül egy brutális vaskerítés futott, a másik fele már Romániához tartozott. Az volt az első, abszurditásában a szelmenci helyzethez fogható határ-élményem.
Mikor járt először Nagyszelmencen?
Mondhatnám, hogy teljesen véletlenül indult az egész, de semmi sem véletlen. Egyik szlovákiai utam során egy ismerősömtől hallottam róla, hogy van itt egy olyan magyar falu, melynek egyik fele itt van, a másik meg ott. Akitől hallottam, még a település nevét sem tudta megmondani. Mivel érdekesnek találtam a szituációt, 1994. szeptember 4-én egy barátommal ellátogattam Nagyszelmencre.
Milyen hatást gyakorolt önre, mikor először meglátta a szögesdrótot a falu közepén?
Megdöbbentő, brutális. Akkor azonnal eldöntöttem, hogy ezt meg fogom írni. Azt nem döntöttem el, hogy milyen formában, mert ott, akkor hirtelenjében át sem láttam, hogy itt voltaképpen miről van szó, mi az ott a falu közepén, de a helyzet nagyon letaglózó volt. Az fogalmazódott meg bennem, hogy mindenképpen szükség van itt egy határátkelőre. Határnyitási kísérletek korábban is történtek. 1968 előtt nagyobb családi eseményekre, esküvőkre, temetésekre átengedték a családtagokat. De nem a falu területén, nehogy az emberek azt gondolhassák, hogy esetleg a jövőben élhetnek ezzel a lehetőséggel, hanem a településen kívül, a szántóföldön.
A helybeliek mit szóltak hozzá, hogy odament egy ember „Pestről“, és elkezdte életük legnagyobb traumáját bolygatni?
Több szempontból is szerencsém volt. Egyrészt nem derült ki azonnal, hogy pesti vagyok. Az emberek többsége azt gondolta, hogy Sátoraljaújhelyről érkeztem, mert az volt a legközelebbi kvázi nagyváros. Azt fel sem tételezték, hogy valaki olyan messziről eljöjjön Szelmencre. Ugyan Budapest nincs messze, három és fél óra autóval, de a magyar embernek ami egy órányi járóföldnél messzebb van, az már nagyon messze van… Csak később derült ki, hogy budapesti vagyok, addigra meg már megszoktak.
Szívesen beszéltek a helybeliek a falun keresztülhúzódó határról?
Ebben is szerencsém volt. A kisszelmenci világ a maga brutális szovjetizáltságában sokkal színesebb, mint a viszonylag konszolidált Csehszlovákiába került Nagyszelmenc világa. Csehszlovákiában is diktatúra volt, de miután a „nagy ügyek“ – a lakosságcsere, a kényszermunkások elszállítása, a görög katolikus egyház szétverése, néhány túlontúl hazafias református lelkész kitoloncolása – lefutottak, egyfajta stabilitás, kiszámíthatóság állt be. A szovjet oldalon ez sosem következett be. Az igazi nagy történetek arról az oldalról származnak. Amikor elkezdtem az anyaggyűjtést, már olyan időszakban éltünk, hogy az emberek mertek beszélni a történtekről, és még nem unták. Mert most, hogy az új-zélandi televízió is ott forgat Nagyszelmencen, most már kicsit unják.
Az azért nem véletlen, hogy az új-zélandiak is ott forgatnak…
Persze, néhány barátommal nagyon sokat dolgoztunk azon, hogy ez a téma ennyire ismert legyen a világban. Most már meg is értem Vizák Pétert, akié a szélső ház a faluban – a konyhaablaka a szögesdrótra néz –, hogy unja, hogy minden tévéstáb megáll nála pár felvétel erejéig, mert a legmegrázóbb képeket onnan lehet készíteni. Az lenne a jó, ha a szelmenciek megszűnnének érdekességként funkcionálni, ha megnyílna ott az átkelő, és az élet tovább folyhatna a normális medrében, mert ez a helyzet gazdaságilag és demográfiailag is katasztrofális helyzetbe sodorta a településeket. A háború óta „eltűnt“ egy kisszelmencnyi szelmenci.
Hányan vannak olyanok, akik látták, átélték, mikor a drótot húzták a két falu között?
Vannak szép számmal, elsősorban nők, mert a férfiak hadifogságban voltak, és különböző időpontokban tértek haza. Nagyszelmencen például Kuik Imréné, aki Kisszelmencről ment át a nagyanyjához, aztán ott maradt. Szerencsére elegendő adatközlő van még.
Hogy emlékeznek ezek az emberek a történtekre? Nyilván nagy trauma lehetett az ott élők számára, hogy egyszer csak a semmiből odakerült egy szögesdrót a falu közepére.
Hihetetlennek tűnt számukra. Az egyik adatközlő úgy mesélte el a történetet, hogy idejöttek az oroszok és idehozták a határukat. Az itt élők sokáig nem hitték el, hogy ez valóban megtörténhet. Azt gondolták, ez az állapot csak néhány hétig fog tartani. Hogy az oroszok majd elmennek, a határukkal együtt. Aztán a határ az övék lett.
1994-ben kezdte gyűjteni az anyagot, 2000-re lett könyv belőle. Mi játszódott le ez alatt a hat év alatt? Ingajáratban közlekedett Pest és Szelmenc között?
Végeredményben igen. Mindig olyan másfél-kéthetes időszakokra utaztam le.
Ott lakott?
Ott. Volt egy Veres Péter nevű barátom Kisszelmencen – mára áttelepült Magyarországra –, náluk laktam. Nagyszelmencen laktam az iskola kémiaszertárában is. Attól függően, hogy hova húztam az ágyamat, a legkülönbözőbb kemikáliák illatával az orromban alhattam el. Utóbb Királyhelmecről „jártam be“. Munkámat nagyon sokan segítették. Gillányi István, a városi egyetem akkori vezetője vagy éppen Pásztor István polgármester. A szlovák-ukrán határon irdatlan kocsisorok szoktak állni, egy-másfél napos volt az átlagos várakozási idő. Pásztor Pista nem egyszer kocsival elment Felsőnémetibe, gyalog átment a határon, beült a mi kocsinkba, és a diplomata útlevelével várakozás nélkül átjutottunk a határon. Ezzel napokat takarított meg nekünk.
Hány kazettányi anyaga volt, mikor úgy döntött: elég? Egyáltalán, mikor jött el az a pillanat, amikor úgy találta, le lehet zárni ezt a végtelennek tűnő dokumentumfolyamot?
Cipősdobozokba gyűjtöttem a kazettákat, és van néhány dobozom.
Mégis, ez hány kazettát jelenthet, ötvenet, százat?
Hát, úgy százat.
Hatvan- vagy kilencvenperces kazetták?
Én a hatvanasokat szeretem, nem tudom, miért. A többségük hatvanas, bár van néhány kilencvenes is. Az anyagot háromféleképpen gyűjtöttem. Alapesetben az adatközlő elmondta magnóra. De voltak olyanok is, akik azt mondták, ők bizony egy szót sem mondanak magnóra. Ilyenkor jegyzeteltem. És persze az ember ott él a faluban, beszélget, sétál, fröccsözik a falubeliekkel. És beszélget. Ilyenkor persze nem lehet, és nem is illik jegyzetelni. Aktív napilapos korszakomban kialakítottam egy mnemotechnikai eljárást, mellyel meg tudok jegyezni kétórányi beszélgetést. Ennek nagy hasznát vettem ilyen esetekben.
Hogyan rendszerezte ezt az irdatlan anyagmennyiséget?
Amikor úgy gondoltam, hogy elég…
Na végre, kimondta… Mikor volt elég?
Amikor ismétlődni kezdtek a történetek, és előjöttek a nagy történetek gyengébb változatai. Amikor elkezdtem visszahallgatni a kazettákat, olyan kilátástalannak tűnt. Egy évig csak azon gondolkoztam, hogyan fogom rendszerezni az anyagot. Így alakult ki a kötet végleges szerkezete. A dolgomat az is nehezítette, hogy a történetek az egyes adatközlőknél is ismétlődtek. Volt olyan, aki 50 év után először beszélt arról, ami történt vele – nevezzük igazságtalanságnak, borzalomnak, rettenetnek. Összefüggéstelenül, freudi szabad asszociációkként törtek elő belőle a dolgok, úgy szakadt ki belőle az egész, szinte rám okádta a történetét. Másfél hétig beszélgettünk. Aztán nekem szinte meg kellett tanulnom fejből az egész történetet ahhoz, hogy meg tudjam írni.
Amikor lezárta a kéziratot, könnyű volt kiadót találni?
Igen, mert Tóth László, az Ister kiadó tulajdonosa szinte üldözött és vadászott a kéziratra. Még nem voltam készen a végével, mikor az eleje már a nyomdában volt. A kézirat lezárása után szinte azonnal megjelent. Én nem szeretem, amikor a könyv megjelenésére sokat kell várni. Egy könyv jelenjen meg azonnal…
Hogy fogadták a kötetet?
A média viszonylag jól fogadta, szinte minden műfajban megemlékeztek róla. Szerepeltem a rádióban, riportfilm készült a helyszínen tartott könyvbemutatóról, elég sok recenziót írtak róla. Az Élet és Irodalom háromszor nyúlt a témához. Ahhoz képest sajnos, elég kevés fogyott belőle, de ez részben a magyarországi könyvterjesztési rendszer hibáira is visszavezethető.
A könyv két kiadást is megért, rádiójátékot is írt belőle, a szakma elismerte. Az író befejezte ugyan munkáját, de az aktivista továbbra sem pihen. A kettézárt falu története az Egyesült Államok Kongresszusáig is eljutott. Ez már csak hab a tortán?
Az lesz a hab a tortán, ha végre megnyílik a határátkelő. Gazsó L. Ferenc barátommal oknyomozó riporterként kezdtük újságírói pályánkat. Akkoriban szoktam meg, hogy a témákat végig kell vinni. Ha valamit feltártál, megírtad, megjelent, de a dolog úgy maradt, akkor a munka nem ért véget. A könyv elkészültével egy fejezet mindenképp lezárult. De amikor a helyszínen tartandó könyvbemutató alkalmával kértük a hatóságokat, hogy nyissák meg a határt, szlovák részről beleegyeztek, az ukránok viszont elutasították. Ekkor kezdtük el feszegetni a különböző hatóságoknál a kérdést: voltaképpen miért nem lehet megnyitni ezt az átkelőt. Innentől küldetésemnek éreztem, hogy mindenkinek, akiről tudtam, hogy valamerre „jár a világban”, annak adjak egy példányt. Így saját könyvem legaktívabb vásárlójává váltam, ami a feleségem konyhapénzét elég rendesen megviselte, de másként nem ment. Egy idő után sokan kezdtek vele foglalkozni. Nagy Sándorral, az Amerikai–Magyar Kongresszusi Kapcsolatok Központjának elnökével is véletlenül találkoztam az egyik napilap szerkesztőségében. Neki is adtam egy példányt a könyvből, így kezdett el ő is foglalkozni a témával. A BBC is készített riportot a faluról, Ken Smith, a szerintem legjobb angol nyelvű börtönszociográfia szerzője szállt ki a faluba. Igyekeztem minél több ember figyelmét felhívni arra, hogy miközben konferenciákat tartanak arról, hogy ledőlt a berlini fal, egy falut még mindig vasfüggöny szel ketté. Ahogy mondani szoktam: Kelet-Berlin–Nyugat-Berlin, az világtörténelem, Észak-Komárom–Dél-Komárom, az meg határátkelő. Ezek a mi esélyeink a világban, körülbelül...
Tizenegy éve dolgozik ezen a „projekten”, saját forrásokból. Ennyi idő, pénz, energia befektetése után hogy látja a határnyitás esélyét?
Nem tudom, lesz-e határnyitás, de most már nagyon időszerű volna. Nagyon elkeserítő fázisba érkeztünk, hiszen már minden megtörtént. Az Európai Parlament, az Európa Tanács, Pozsony, Kijev, a washingtoni Kongresszus, az Országgyűlés Külügyi Bizottsága, mindenki foglalkozott vele. Mindenki azt mondta: igen, nyissuk meg, javasoljuk hogy nyissák meg... Minden megtörtént, és a határ nem nyílt meg. Úgy tűnik, mintha a dolog reménytelen volna.
(A netről lopott képpel a szerző temetésének napján frissítettem ez archaikus bejegyzést.)
