Baj van a világgal! Olvasom a rendőrségi hírekben, hogy kiraboltak egy stoppost. Egy tizennyolc éves breznóbányai legényke úgy gondolta, a nyári szünetben ezzel a közismerten költségkímélő módszerrel kel útra. Lehet, hogy Kerouac-i vágyak feszítették, lehet, hogy csak a szomszéd faluba akart eljutni. Egy 120-as Skoda sofőrje vette fel, mintegy igazolva a tételt, hogy a szakadt kocsit hajtókban több a szolidaritás, mint a csillivilli merdzsót vezetőkben (bár e sorok íróját egyetemi évei alatt, mikor maga is gyakran utazott így, vette már fel légkondicionált terepjáró is...). Aztán amikor a srác kiszállt, lefogták, elvették pénztárcáját és elhajtottak. És még tartsa szerencséjének, hogy nem agyabugyálták el.
Alávalóság! A lelketlen rablók nemcsak tinik tucatjainak vakációját tették tönkre, akiknek az eset nyilvánosságra kerülése után szüleik megtiltották, hogy ezt a közlekedési formát válasszák, hanem a sofőr és a stoppos közötti évszázados szolidaritás is óriási pofont kapott.
Stoppolás azóta van, mióta megjelentek az első automobilok, a lovas szekérre, mely hosszabb távon a gyalogosnál alig nagyobb sebességgel közlekedett, integetés nélkül is fel lehetett kéredzkedni. A bakon ülő már messziről látta az út mellett bandukolót, s ha nem tetszett a képe, nem „vette fel.” Egy lovas szekér irányításánál a fizikai erő sem volt mellékes, a kocsisok általában markos legények voltak, ha gond akadt az alkalmi utastárssal, lependerítették. Az autókkal más a helyzet. A fizikai erő legfeljebb egy negyvenéves Praga V3 vezetésénél szempont. Az autót sokan – főként a bolygóvárosokban élők – szinte kabátként használják, intim, személyes térnek tartják, és ennek megfelelően bánnak vele. Ahogy a hálószobájába sem vezet be mindenkit a sofőr, a kocsijába – sokszor maga mellé – sem ültet be akárkit. Ráadásul az országutak mentén legfeljebb néhány másodperc áll a rendelkezésére, hogy eldöntse, megáll-e. Ha úgy dönt, elviszi az út mentén integetőt, azzal mintegy a magánszférájába is befogadja. Elmondja neki, hogy reggel összeveszett az asszonnyal, hogy gond van a gyerekkel az iskolában, hogy a szomszédja egy kretén, hogy a főnöke egy pszichopata... Mindezt egy vadidegen embernek, akit akkor lát először, s nagy valószínűség szerint utoljára. Mert mellette ül, olyan, mintha ismerné. És persze, mert a mellette ülő mindenben egyetért vele, hogy is mondhatna ellent annak a kedves embernek, aki a sok tovahajtó bunkó után végre megállt, és felvette. És ez így megy, amióta stoppolunk. Piacosodott korunkban ez az utolsó bizalmi alapon működő közlekedési forma. Vagy már ez sem?
