A szerelem nem üzlet, de az üzlet gyakran olyan, mint a szerelem, legalábbis ami a siker utáni vágyakozás intenzitását illeti. Vannak viszont nők, akik elérhetetlenek a férfiember számára. Bárhogy talpaljon is a teremtés koronája, mindig le tudják pattintani egy jól formált indokkal, a legdurvább, mikor alkalmatlanságának ecsetelésével teszik ezt.
A héten Mikuláš Dzurinda kormányfő járt úgy, mint az a diák, aki egy fülledt májusi délutánon, a hetedik óra bágyadtságában a tanárnőjéről ábrándozik. A „tantó néni” kihívta őt felelni, és ő ezt nyitásként értékelte. Másnap aztán nagyot koppant, mikor kiderült, hogy nem ennyi az annyi, és semmi sem úgy van, ahogy azt tegnap elképzelte.
Történt, hogy kormányfőnk – miután a kamerák kereszttüzében a Slovak Air Force One-t átkutató szolgálati ebtől is elbúcsúzott – gazdasági tárgyalások, külföldi befektetők elcsábításának szándékával a felkelő nap országába utazott. Felgyűrte ingujját, megköpte markát, szemében lobogó tűzzel indult hódítani, szamurájos elszántságában még a gazdasági miniszterét is itthon felejtette. Elvégre miért legyen jelen egy gazdasági miniszter a gazdasági tárgyalásokon, mi köze hozzá? (Dzurindának egyébként igaza van, végül is az oktatási miniszter sem ért az érettségihez, a volt kulturális tárcavezető sem a nemzeti színházhoz...) A miniszterelnök kedden még elhaló hangon rebegte, lenyűgözte őt a japán kormányfő intenzív érdeklődése az 19 százalékos egyenadó bevezetéséről, és annak hatásáról a szlovák gazdaságra és külkereskedelemre. Lám, mi is tudunk elcsábításunk tárgyának valami nagyot mondani – pödörte meg bajszát elégedetten ez újkori hódító.
Szerdán aztán a politikusok virágnyelvén beszélő kormányfő, és a földi témákról nem beszélő császár után üzletemberekkel hozta őt össze a sorsa, akik viszont nagyon is földi témákról beszéltek, és a legkevésbé sem virágnyelven. Azt mondták a derék japán menedzserek, hogy a tátrai tigris országa még nincs felkészülve az igazán komoly befektetésekre. Nincsenek fejlett ipari zónái, az ipari parkok – melyekre oly büszkék vagyunk – nem felelnek meg a magas japán elvárásoknak, rossz az úthálózat, hiányzik a képzett munkaerő, az egyetemek padjait elhagyó diákok nincsenek eléggé felkészítve. Az egyik cégvezető egyenesen azt állította, hogy nálunk csak félkész termékeket készítenek, melyeket aztán továbbpöccintenek, hogy jobb helyeken fejezzék be a gyártást.
Mikor a vérmes remények szilánkokra törnek a vágy tárgyának elutasítása miatt, azt pofáraesésnek hívják. Egy ilyen randiról jobb hazamenni. Dzurindának viszont teljesítenie kell, a választásokig már nincs sok idő, a zsolnai csodaprojekt dicsőségét lenyúlta Slota és Rusko, egy újabb megabefektetés viszont rengeteg voksot hozhatna. De Japán nem egy csitri, akinek a P-s rendszámú szolgálati BMW hátsó ülésén el lehet csavarni a fejét azzal, hogy szépeket mondunk az egyenadóról. Japán egy domina, de minimum egy diszkókirálynő, aki a kamasz suta próbálkozása nélkül is nagyon jól megvan. Gondolt-e erre Mikuláš Dzurinda, mikor kimonót öltve harcba indult kegyeiért?
