Nem tudom, örült-e tegnap Rudolf Chmel, mikor a távozása körül zajló kutyakomédia végére végre hivatalosan pont került: Ivan Gašparovič köztársasági elnök átadta „obsitját”. Chmel már régebben jelezte, nem kívánja kitölteni hivatali idejét. E vágya május 11-én tárgyiasult, ekkor nyújtotta be lemondását, melyen az államfő alaposan elgondolkodott, csak a múlt szombaton látta el kézjegyével. Gašparovič megüzente, nincs meggyőződve arról, hogy František Tóth lenne az ideális jelölt a tárcavezetői posztra. Az elnök ebbéli vélekedésével nagy valószínűség szerint nincs egyedül, de hát a koalíciós egyezkedések után a kulturális minisztérium a liberálisoké lett, ők pedig úgy gondolják, hogy alkalmas rá. Mindenesetre akár alkalmas František Tóth, akár nem, Chmelt nem lehet a bársonyszékéhez láncolni, ha egyszer menni akar. Rudolf Chmel irodalomtörténészi és hungarológusi életműve kétségbevonhatatlan, határon innen és túl egyaránt fontos, azonban a kulturális minisztérium élén való ténykedésével nem szerzett hasonlóan elévülhetetlen érdemeket. (Mentségére szolgáljon, hogy elődei sem.) Pályafutása a végrehajtó hatalom gépezetében azt az örök kérdést veti fel, hogy entellektüelek vagy menedzserek kellenek-e az ilyesfajta intézmények élére.
A jelenlegi kurzus az utóbbiakat pártolja, a kultúra piacosításáról, művészeti, művelődési intézmények veszteségességéről beszél. Kétségtelen, galériát, múzeumot „üzemeltetni” nem sikerágazat, ezek az intézmények jobbára állami vagy egyéb támogatásra vannak utalva, de ez nem szlovákiai jelenség, így van ez a civilizált világ legtöbb országában. Ám miközben a miniszteri szék várományosa egyszerű állampolgárként vegzálja a kulturális intézményeket, gondol-e bárki is arra, hogy a kultúra – bár bizonyos vonatkozásban eladhatónak mondható – nem áru, nem lehet rá úgy tekinteni, mint a textilre vagy éppen a kőolajra. Veszteséges a filharmonikus zenekar és a Szlovák Nemzeti Galéria, mondja a miniszterjelölt. És akkor mi lesz, bezárják, mint egy rosszul prosperáló üzemet?
Mikuláš Dzurinda kormánya a reformok tekintetében sikeresnek mondható. Sikerült elfogadtatniuk a lakosságot nagyon is fájdalmasan érintő egészségügyi reformot, a teljes szociális ellátórendszer reformját, bevezették az egyenadót, melynek máris érzékelhető a hatása. Ám úgy tűnik, a kormányzás végéhez közeledve megtört a lendület, a felsőoktatás reformjára már nem futotta. De azt legalább megpróbáltak. A kultúrával, pontosabban a kulturális intézményrendszerrel ebben a vonatkozásban nem is foglalkoztak. Ahogy Dušan Jamrich, a Szlovák Nemzeti Színház igazgatója mondta Silvester Lavrík rendezővel való nyilvános vitájában, a kultúrában mindenki csak azt látja, hogy mennyivel terheli meg az államháztartást. De próbáljuk elképzelni, mi lenne nélküle.
